Elolvashatjátok 'Galambketrec' című novellaregényemet. Darabolva. Hetente egy-egy fejezetet. Jó lesz?

[20] Kettesben

Frenkivel tizenhat éve ismertük egymást. Egyszerre léptünk be a középsős csoport ajtaján, mindketten nagyon rosszul éreztük magunkat. Egymás mellé kerültünk. És úgy is maradtunk. Egy kettőért, kettő egyért. (Suta jelmondat.) Együtt lettünk kisdobosok, úttörők, együtt avattak a gimnáziumban, együtt érettségiztünk. Sokan hitték, hogy testvérek vagyunk. A nyizige meg a köpcös. (Stan és Pan.) Úgy egészítettük ki egymást, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ha ő volt szomorú, nekem jó kedvem volt, és fordítva. Különös szimbiózisban éltünk.  Mindig kiástuk a másikat a gödörből, néha nagy bölcsességeket döngölve a másik fejébe, megmagyaráztuk a rosszat és jót. Úgy képzeltük (elvártuk), hogy ez mindig így lesz.

De jött az a piszok hormonális változás. Megjelentek a döngicsék, a fullánkjaikat belénk vágták, agyközpontunk leszállt heréinkbe. Volt végre egy igazi kihívás! Én voltam a mázlistább (szerinte), ő meg a bénább (szerintem), de eredményét tekintve mindkettőnknek a szívás jutott. Búbánatosabb párost nem látott a föld, mint amilyenek mi voltunk. Ültünk a nádasban órákon át, egy üveg rum és ásványvíz társaságában, a nőkről filozofálgattunk. Nem sikerült megfejteni őket. Egyet tudtam, nagy ellenségei barátságunknak. Úgyhogy megalkottam egyetlen alapszabálypontunkat: nő miatt soha!

Aztán Frenki bevonult katonának, neki azt intézték el hova, nekem azt, hogy ne. Rájöttünk, hogy én jártam jobban. Nem hagytam magára. Hetente látogattam az első néhány zűrösebb hónapban, vittem cédéket (nem tudta lejátszani), kaját (annak örült), könyveket (annak már nem) és szexlapokat (király!). Amikor hazajárhatott, szerveztem a bulikat, a haverokat diszponáltam, ha egyszerű kimenője volt, beültünk egy moziba, kezdett furcsává válni kapcsolatunk. Egyik késő tavaszi kocsmalátogatásunkkor ismerte meg Editet, a szegedi egyetemista lányt. Kedvesebb lányt én még nem ismertem előtte. Frenki sem. Aztán hajnalban elváltak útjaik: Frenki vissza a bakaszállásra, Edit meg a bölcsészkarra.

Nem ismertem rá barátomra. Gárdonyi hősei voltak olyan búvalbéleltek, mint ő. Megőrült a lánytól. (Lányért.) Nem tudtam visszahozni az életbe, bármivel próbálkoztam. Egyetlen megoldás tűnt célravezetőnek: a nő maga. Tudtam a keresztnevét és szociológiai irányultságát. Elutaztam Szegedre, a tanulmányi osztályon kikönyörögtem az összes Edit elérhetőségét, harminchat óra és huszonkettő undok bölcsészlány után ott álltam a legkedvesebb előtt. Nem titkoltam kutatásom okát, amit persze nagyszerű és romantikus baráti gesztusnak gondoltam (ő is!), megbeszéltük, hogy hétvégén jön, meglepetésbuli Frenkinek, meglepetésvendéggel, többet nem ígérhetett, de kellett volna? Hazafelé a vonaton Editről álmodoztam, mire hazaértem, sikeresen belezúgtam. De barátom is őt szereti, az első lövés őt illeti − így lettem botkezű költő, és szerencsétlen flótás. Csak az az alapszabály ne lenne!

Szombaton megérkezett Edit, a hatos vonattal, hétre a házban volt mindenki, negyvenen vártuk Frenkit, akit elvileg anyukája küld át hozzánk étolajért. Fél tízig vártuk, akkor lett gyanús, hogy már nem is jön. Felültem a cangámra, eltekertem hozzájuk, anyukája fogadott nevetve, hát ez a hüle kölök becsajozott! Mi van?

Valami Viola, moziba mentek, az éjfélivel jön haza a Ferike. Nem értettem a helyzetet. Kihagyott. Engem! Visszamentem, Edit miatt pláne dühös voltam, de feleslegesen, jól érezte magát. Az összes haverunk jól érezte magát! (Edittel.) Nekem már nem tetszett. Őt okoltam, mert vele kezdődött, pedig mit tehetett róla? Éjfélkor a váróteremben ültem, csikorogva állt meg a vonat. Frenki nem vett észre, füttyentettem, megállt. Zavarban volt. Na? Elmesélte. Szenvedett, szenvedett, észrevette ezt Lola, aki valójában Viola és kantinos, nemrég szakított a pasijával, megtetszettek egymásnak, találkozgattak, aztán a raktárban megvolt. (Kétszer.) S nekem miért nem szólt? Vonogatta a vállát: csak. Ő sem érti, de valahogy nem akart. Elmondtam neki Editet. Megköszönte, de egyáltalán nem lelkesen. Baszki, Frenki!

Két hónap múlva leszerelt, addigra Viola odaköltözött hozzájuk azzal a lófejével (Lóla), minden hétvégén hozott egy teli táskát, de üresen vitte vissza, aztán egyszer csak nem volt hova visszamenni, végleg befészkelte magát. Anyukával persze jóban lettek, mi meg Frenkivel rosszban. Alig találkoztunk, akkor is csak hümmögtünk (nagyon ment), nehéz ám az ilyen, barátok közt!

Egyik este csöngettek, anyu nyitott ajtót, jött vissza Frenkivel. Na szép, már csönget is! Kérte, hogy menjek ki, mert siet. Álltunk a kapu mellett, pöfögött a kipufogó (le se állította), rugdalta zavartan a kerítést: leszel a tanúm? Mert? Összeházasodunk − dadogta kiszáradt szájjal. Mit válaszolhattam? Persze, leszek. Megköszönte, beült, elhúzott.

Emlékszem első találkozásunkra, a virágmintás falakat bámultuk, félve lépkedtünk a földön játszó középsősök között, Marika néni fogta a kezünket, egymással szemben ültünk le és babilonoztunk, kettesben. Akkor kezdődött a barátságunk.

Néztem a távolodó autó után, aztán becsuktam a kaput, majdnem ráléptem egy meztelen csigára, akkor vettem észre, hogy papucsban vagyok, hallottam, ahogy sebességet vált a kanyarban, de nem néztem oda, tudtam, hogy ő sem néz vissza. Egyedül maradtam.