Rendezői magyarázatok a Tájbrék c. előadásunkhoz. Őszinte, privát, cziczós gondolatok, kezeljétek diszkréten! (szmájli)
ELŐSZÓ.
Ezt a drámát az elmúlt huszonöt évünk SZUBJEKTÍV felülvizsgálatának vágya okán írtam meg. Az, hogy egy család meglehetősen egyszerű történetébe ágyaztam, nem jelenti azt, hogy nincs benne minden gondolatom, észrevételem, okulásom a rendszerváltó évtizedekről. Mindegy.
Néhány mondatban feltárom előttetek a titkaimat, hogy aztán könnyebb legyen együtt átélni az "élményt", legyen vitaalap, meg úgy általában: legyen alap ehhez a speciális családtörténethez. Először a szereplőket helyezem el az elvont gondolati világomban, majd magát a drámát „magyarázom meg”.
Ezek az információk igazából nem a nagyközönségnek, csakis az alkotóknak szólnak! Ha a néző nem tudja/akarja meglátni a sztoriban a hátsószándékot, nincs semmi probléma, hiszen kap egy érthető(?), egyszerű emberi történetet. Oké?
JELEN.
A magyar újkori társadalom a cziczó-felosztás szerint így csoportosul:
| a társadalom egyik legnagyobb szegmensét alkotják azok a gondolkodó, tanult felnőttek, akik képesek kritikával illetni a társadalmat, a hatalmat, van véleményük, de erejük nincs ahhoz, hogy mindezt hangoztassák is. Ezért inkább nem tesznek semmit, hallgatnak, s fortyognak a tudás birtokában, önmagukat teszik felelőssé, s elidegenednek a többiektől. Ezt a csoportot képviseli Győző.
| egy kisebb, de hangosabb csoport a törtetők klubja, akiknek minden jár, mindent megérdemelnek, a munka és fizetség arányát csúnyán eltorzítják, céljaik eléréséért eltaposnak mindent és mindenkit, érdekemberek, nincsenek elveik, illetve csak egy: önmaguk és életük körülményeinek határtalan jobbítása. Közülük érkezett a drámába Magdaléna.
| a társadalom egyre nagyobb hányadát alkotják a fiatalok. Három csoportra osztottam őket. Elsőként az oktatás alamizsnásai, a tanulatlan, ám információban bőven ellátott törtetőket említem, akik erővel, praktikákkal, de semmiképpen sem elsajátított tudással próbálnak előre jutni. Nagyobb részük végül feladja, és beáll a mókuskerékbe, belőlük lesz a termelő réteg, de egy kisebb részük nem lankad, s erőből próbál felmászni az egzisztenciális világ csúcsára. Ilyen például Éva.
Az átlag következik. Aki átlagművelt, átlagérzékeny, valamennyire képes felfogni a szabályrendszert is, de azt már nem tanulta meg, hogy a lépcsőfokokon hogyan kell végighaladni. Egyből a csúcsra akar törni, munka nélkül eredményeket és sikereket elérni, az elismertség valutájának pedig a hírnevet tekinti. Ebbe a csoportba tartozik a magas- és populáriskultúra, a média és az online világ. És Dorina.
Az oktatásunk csúcstermékei a tudásmilliomosok, akiknek ismeretanyaga határtalan, elméleti szinten világszínvonalon teljesítenek, ám a gyakorlati tudásuk – s tapasztalatuk – nulla, így használhatatlanok, alkalmatlanok az életre. Mindezt bárgyún előadott fapofával, a felsőbbrendűséget finoman jelző, szikrázóan távolbameredő tekintetükkel, hatalmas tudásuk dekoratívan bekeretezett lapjainak lengetésével leplezik, miközben gyermekien naiv világukban élnek bezárva. Ahogyan Robi is.
| a rendszerváltás értelmi szerzői, az értelmiség szinte egyből a rendszerváltó eufórikus pillanatok elmúltával szomorú és beletörődött visszavonulót fújt, s azóta sem akar/tud a politikai- és/vagy társadalmi irányításban részt venni. Nélkülük nem jött volna létre ez a demokrácia, de nélkülük alakult át valami gnóm, értelmezhetetlen és használhatatlan valamivé. Izabella is ezért szomorkás.
| a demokráciák nélkülözhetetlen halmazai a szélsőségesek, akiknek tök mindegy a vezérelv, a lényeg az agresszió, az észnélküli kirekesztés, a hangos hang, s a birkanyáj-elv. Közéjük tartozik a Fekete Sereg. (Gábor és Pál.)
| a fejlett nyugati társadalmak kétféle úton közelednek hozzánk, persze egy közös van bennük: a határtalan felsőbbrendűségük, lenézésük a keleti emberek felé, s az undok távolságtartás, valamint felhasználásunk limitált ideje – hiszen addig kellünk nekik, ameddig érdekeik úgy tartják.
Az egyik csoport egzotikumként tekint ránk, mint egy érdekes kisállatra, vagy játékszerre, sütkérezik az atyáskodó angyal szerepében, kioktat, (le)kezel, majd megun és eldob. Mint Christine Copé.
A másik csoport, aki gazdasági alapon a modern rabszolgaság legfőbb támogatójaként úgy ad, hogy közben mindent elvesz. Kegyetlen, erőszakos, céltudatos, kiszámíthatatlan. Mint az izlandi ügyvéd.
[Persze vannak másmilyen magyarok is. De róluk minek írjak drámát? Jól érzik magukat bőrükben, kiegyensúlyozottak, szerethetőek; teljesen érdektelenek egy színpadi szerzőnek. Hahaha!]
MÚLT ÉS JÖVŐ.
Mivel – korunknál fogva – mi is és nézőink is köthetőek a kádári rendszerhez, fontos megemlíteni néhány „rendszerváltó” elemet abból a korból is. (Bár igazából arra jöttünk rá, hogy vannak az egész magyar identitástörténetre jellemző tulajdonságok, amiket cipel magával ez a nép, s talán így is lehet értelmezni ezeket az elemeket!)
- a bezártságban mindig is a kihasználhatatlan lehetőségek okozták ez (egyik) legnagyobb fájdalmat, főleg úgy, hogy a határok felett átnézve látszott, hogy a demokratikus kultúrákban mi is a helyzet. Ezt az álmok szintjén lebegő lehetőséget jeleníti meg Alexandrine.
- a kézzelfoghatatlan vágyódás után következzen a nagyon is valóságos lehetőség, a Nyugat társadalmi és kulturális szabadsága, amit abban a bezárt világban a szomjúság és a jéghideg forrásvíz kapcsolatához lehetett csak hasonlítani. Ennek a vágynak megtestesítője Jim Morrison.
- a rendszerváltás sikertelensége elég hamar megvilágosodott, bár belátni a mai napig sem akarja a hatalom. Sokan – képletesen vagy valóban – belehaltak ebbe a kudarcba. Ahogyan Győző apja is.
- a legszubjektívebb problémakör képviselője Kosztolányi (és Ady). Ez nagyon személyes és sajátmagamból kinövő kérdés: mikor döntünk jól? S ha rosszat választunk, lehet-e még a jóra cserélni? Ha jól döntünk, eljöhet-e még a rossz? Minden emberben van egy örök kétkedés, bizonytalanság, s Kosztolányi (és Ady) szerepeltetése is ezért van. (Anikó sokat emlegetett történelmi példája: István vagy Koppány?) Szerintem erről fogunk a legtöbbet beszélgetni, vitázni!
- a felnőttéválás legfájdalmasabb szakasza a kamaszkor, s ezt nemtől függetlenül kijelenthetjük, ám férfiként – egy férfi főhőssel! – engem inkább izgat a fiúból férfivá váló ember, s az őt átalakító vágyai, mint például az Amarcord dekoratív szereplője, a trafikosnő.
- a remény, a felszabadultság, a megoldás(?), sőt: a szabadság jelképe Selvetia, az angyal.
A RENDSZERVÁLTÁSA HÉT FEJEZETE - SZERINTEM
I. maga a rendszerváltás
Az eufórikus ünnep és öröm, a szabadság vágya, majd a rádöbbenés, hogy itt bizony kevesebb a demokratikus eszme iránti vágy, mint inkább a hatalmi és személyes érdekek, a helyezkedések hangsúlyának és könyöklő megoldásának akarata. Nem sikerült eldönteni, hogy ez a változás ésszel menjen végbe, vagy ösztönből alakuljon át. És bármennyire is elhittük, nagyon is megkötve volt a kezünk a nagyhatalmak által. (Ahogy ma is.)
II. a szabadkapitalizmus
Olyan rendszerváltás volt ez, ahol maga a rendszer leváltása meg sem történt. Minden felszabadult – a mindenki helyett -, minden mozdítható és mozdíthatatlan kikerült a piacra: eladva lett. Ekkor még a nyugati társadalmak kisöccsei lehettünk, nyaltuk is a valagukat erőből. S közben valahogy kimaradt az oktatás, gazdaság, kultúra stb. megújításának nem csak megvalósítása, de a vágya is. (Ellenben feléledni látszott a nemzeti öntudat.)
III. helyretétel
Elég hamar kiderült, hogy a szarból nem várat, hanem még több szart sikerült felépíteni. A nyugati anyácska is egyre dühödtebb lett, így nem volt más hátra, jött a szigor és a rendbetétel – ami persze nem jelentette azt, hogy változott volna minden: továbbra is fillérekért árusítottuk ki az országot, persze egy szebb jövő reményében! Ezt mindenki megérezte a bödöntől másfél méternyire már, ezért pipa lett a magyarság, kiderült, hogy mégsem kánaán ez a demokrácia, megismertük a munkanélküliség fogalmát, a korrupció és bűnözés az egekbe emelkedett, nosztalgikus hangulat lengte be a kádárizmustól nemrégiben felszabadult egyszerű emberek házatáját, miközben a politikában és gazdaságban (ami egyre inkább kezdett összenőni) kifejlődött az újraklónozás fogalma: azaz mindenki mindenkivel mindenkor képes lett összeállni, elfelejtve és megtagadva múltját, értékeit, gondolatait. (S a nemzeti öntudat végérvényes és piacképesen feléledt.)
IV. nemzeti ébredés
A nyugati világ valamiért mégis befogadott minket, lett is fényűzés, hiszen semmit nem kellett adnunk, csak kaptunk, kaptunk, kaptunk. Aztán kiderült az is, hogy elég értéktelenek vagyunk, főleg úgy, hogy ami érték volt, azt is leépítette és/vagy megsemmisítette a hatalom. Ellenben új értékek nőttek ki a múltból, néha nagyon messziről, ami persze ismét felhúzott egy falat a határra, mondjuk nem vasból, hanem szarvasból, haha. A kádári nosztalgiahullám azt is jelentette, hogy a korábban korrigált anyagi ügyeink ismét kicsúsztak az irányításunk alól, nőtt az adósság, amihez persze felelőst is kellett találni. (Lett is. Felelős.)
V. aranykor
Ahogyan minden társadalom, így a miénk is egyszercsak azon kapta magát, hogy kánaánban él. Két-három évig tartott mindez, amikor a nemzeti hangok még nem fájtak annyira – pedig hangos volt már akkor is –, amikor a nemzetközi gazdaság az utolsó fényárban úszó éveit élte (ki), mindenki kapott, mindenki eladott, ment is a költekezés eszetlenül, a ZEU barátunk lett, s akinek nem, az nem volt (még) elég hangos, és mindenki elhitte, hogy a szolgáltatásból ugyanúgy meg lehet élni, mint a termelésből. Ja, és a korrupció – igaz, szemérmesen lehunyva szemeit – végre elérte a csillagos eget.
VI. káosz
Jött a válság, nőtt a töketlenség, erősödött a nemzeti hang, a nyugati védő karok meglazultak, a keleti karok újra felénk nyúltak, rájöttünk nagy kínunkban, hogy amíg világ a világ, mi sosem leszünk nyugatiak, ahonnan jött a segítség, az nem tetszett a népnek, a népnek amúgy semmi sem tetszett, ezért lett egy közös hangunk: aki nincs velünk, az nem is magyar. A szélsőségek pedig szélesebbek lettek, a társadalom szarul érezte magát, ezért jöhetett újra a régi barátságos…
VII. megmentő
És jött. Úgy mentett meg, hogy mindent visszapusztított földig, mindenkire megharagudott, ami nagyon tetszett a kádárizmuson szocializálódott népének, így boldog lett az ország, de úgy, hogy jól megutálták egymást az addigi szerettek, s akit újonnan megszerettek, azt is gyanúsan megpofozgatják néha. Csak néhányan maradtak borúsak és komorak, sőt elkeseredettek, mert lehetett volna ezt másként is! Agresszív, gyilkos ösztön szabadult fel a megkeseredett emberekben, a nyugatiak menekültek, a keletiek visszatértek, a hatalom stabilan és erősen tartja a gyeplőt, és megint nem kell semmi új ennek a népnek. Ja, és most itt tartunk. De lesz ez jobb is. Sokkal jobb! (Ezt gondolom én.)
VÉGSZÓ.
Ezek a gondolatok foglalkoztattak. Persze nagyon szűkszavúan összegeztem őket, de talán valamennyit ti is megéreztek belőle! S az, hogy mindezt egy család meglehetősen egyszerű történetébe ágyaztam, csak a játék lehetősége a színházzal/színházban. Mi ebből az egyszerűbb történetből csinálunk majd valamit. De hogy mit is jelent nekem/nekünk, végig benne lesz. S aki akarja, megérti!
[Nagyon fontos: ne akarjátok konkrétan megtalálni és/vagy belemagyarázni a fentebb leírtakat a drámába és szereplőibe, mert nem lehet és nem is kell! Tudnék példákat mondani, hogy miért nem, de legyen elég annyi: ez a művész(et) szabadsága!]
