A Petőfi híd lábánál megálltam a pirosnál, balra néztem, s azt láttam, hogy sír egy lány. Nem is sírt: zokogott! Kezében mobiljával, vállán vajszínű táskájával, a falnak dőlve, keservesen, fájdalmasan, kétségbeesetten nézett maga elé, s patakban folytak a könnyei. Még az én szívem is belesajgott.
Mi történhetett?
Mert valami apróságtól nem gyengül el ennyire egy ember. Még akkor sem, ha éppen fiatal s lány! Nem álltam sokat a lámpánál, arra volt szinte csak időm, hogy lefotózzam. (Remélem, nem lehet felismerni, bár arca belémégett!)
Míg a színházba értem - negyedóra lehetett talán -, a drámája motoszkált agyamban. Millió történet íródott, felfoghatatlanul pontos és részletes leírásokkal, s most sem tudtam még választani. Mert ezt LE KELL ÍRNOM egyszer! A falnál zokogó lány történetét.
Novella lesz belőle, vagy regény? Esetleg dráma? Mindegy. Az biztos, hogy a valóságot sosem tudom meg. De az én történetem falnál síró lánykája fog még nevetni. (Teszek róla.)
Most már mindenki láthatja, hogyan születnek azok a hihetetlen fikciók. Így. (Van valaki, akinek új ez az információ? Szmájli...)
