Nagyon úgy tűnik, hogy ezt Az utolsó magyart is bebukjuk. Író-rendezőként optimálisabb lenne a sikereimmel foglalkozni, de azok annyira egyértelműek. (Írjak arról, mennyire faszagyerek vagyok?) Már a TI [Terra Incognita] vergődését is nehezen viseltem. Miért? Hiszen a két legjobban megírt drámámról van szó, a rendezés is frankó, a színészekről nem is beszélve. (És a látvány, na, az aztán tényleg csúcs!) Ennyire képtelen elvárás, hogy a néző hajlandó legyen akarni a gondolkodást? Azaz: úgy beülni az előadásra, hogy szánt szándékkal meg akarja érteni, mit is gondolunk valamiről! Vagy tényleg ennyit bír el a mai társadalom? Hm.
Olvassátok már el, hátha tudtok valamit mondani! Kösz.
