Kosztolányi sorait 2002 tavaszán hallottam először - harminckét éves voltam éppen -, mégpedig Bácskai Mihálytól. Az a kedves, vékony, bácsis hang ma is frissen zeng fülemben. Egy fesztivál összefoglalóját és az eredményhirdetést kezdte így. (Később sokszor kimondta a nevemet is.) Ha leegyszerűsítem pályám kacskaringós történetét, Misi bácsi volt, aki „felfedezett" engem. És ez igen megtisztelő számomra!
2002-ben az agárdi fiatalokkal
Nem véletlen, hogy pont ezt az idézetet emlegettem fel. Ha nem is ars poeticám, de elég pontosan körülírja az én színházamat. Az én színházi eszményemet. (Jaj, de csúnyán hangzik ez a mondat, pedig milyen igaz!)
Úgy lett színházam, hogy sohasem vágytam rá. Mindig úgy lett! Arra sem maradt időm általában, hogy álmodozzak, tervezgessek. Most, mióta a Jemolba költöztünk, persze már vannak jövőképeink, jövőképem. De minden alakul magától. Nagyon a pillanat művészete ez a színházasdi! És én meg nagyon jól érzem magam. (Benne.)
Tudom, hogy legbelül él bennem egy Ady, Lennon, Rodman, vagy Hank Moody, de - ami a felsorolt (ál)idolokra nagyon is jellemző - akárhogy akarom, nem vagyok szólista. A közösség éltet. Együtt lenni, együtt megcsinálni! Az egymásrahatás az én táplálékom... (Jó-ó-ó, vezérnek születtem, de mit tegyek? Leírom százszor, hogy 'én', ennyi. Viselem a sorsom, de méltósággal, ha-ha-ha.)
Mert az a lényeg, hogy együtt vagyunk! Te, ők és én. Mi. Ezt szeretem. Igen, ha hivatásosként művelném a pályát, egyszerűbb lehetne. De nem jobb. Mert azt tapasztaltam, hogy a különbség egy végzett színész és egy amatőr között nagyon halvány válaszvonal. A profi nem feltétlenül csinálja meg jobban. De akár ötvenszer is ugyanúgy. Mi ebben az izgalom? Szeretek szarból várat építeni. És itt a fekália nem feltétlenül minőségi megfelelés. Sokkal inkább a lehetőségek mélységét jelzi. (Érthető?)
Gyerekként kezdtem, s gyerekekkel folytattam színházi pályámat. Ma már sok felnőtt vesz körül. De csak az marad(hat) mellettem, akiben ott van még a gyermeki báj. Mindenkiben megvan, amúgy, csak keresni kell! Ebben segíthetek: megtalálni. (Na, igen, egy nagy gyerek vagyok. Az maradtam. De jó!)
Ha karakteresen meg kellene határoznom az én színházamat, akkor azt mondanám, hogy mindaz, amit a Hegyhát Színpaddal végigcsináltam. Annál szebbet és felemelőbbet el nem tudnék képzelni! Abból építkezem. Mert minden színháznak ez lenne a lényege - szerintem -, a játék. A lehetetlen magasságok megugrása mosolyogva. Ezért örülök, hogy Kosztolányi megírta helyettem (is), majd Misi bácsi elmondta. Az élet játék. S ha megtalálod a játszótársakat, élvezni is tudod. Nekem a színház az életem. (És jól érzem magam. Hú, de nagyon jól érzem magam!)
