Kiművelt lettem királyügyileg. (Az Árpád-házi szakaszról beszélek.) Amennyire lehet, mert nem valami túldokumentált a mi első félezer(?) évünk! Bezzeg a buzi görögök, a tolvaj zsidók, a perverz rómaiak, a primitív egyiptomiak ésatöbbi! Nincs is rovásírásuk. (Jó, most kicsit cinikus vagyok.) Mert a történelmünk nem sokat változott: sok-sok Gyurcsány és Orbán váltogatta egymást. Csak az oldalak nem tisztázottak még.
Az tuti, hogy a középkor bayerzsoltja Heltai Gáspár volt. Úgy hagyott ki éveket, történéseket feljegyzéseiből, ahogyan éppen kedve tartotta, úgy nyilatkozott „hitelesen" egykori uralkodókról, ahogyan éppen ő és környezete gondolta. Amire igazán lehet támaszkodni, az a „külföldi sajtó". És a történelmi tények. Ki kinek a gyereke, kinek ki a felesége, ki hol harcolt, született, halt meg stb. Ehhez persze el kell hinnünk a korrekt időszámítást, de ezen már nem akarok szőrözni, tényleg! Hm.
Nagymagyarország ide, Trianon oda, mindig is kis országnak számítottunk. Pedig tényleg hatalmas területeket foglaltak el eleink, de a kor nagyhatalmai mellett tyúkszemnyi volt az országunk. Amúgy nem volt sok (ország), annál több nép. És hatalmas távolságok. Nem hogy Amerika, vagy India nem volt képben, franciák és spanyolok sem nagyon léteztek a magyarok ismeretei között. A magyarokon persze a felső(tíz)ezret értem, mert a nagytöbbség annyira el volt zárva mindentől, hogy néhány kilométernyi távolságig terjedt csupán az élet – s az élet sem szólt igazán másról, mint a közelgő halálról. Kábé ennyit szedtem ki az írásokból. (És annyit még, hogy nem finnugorok vagyunk, hanem Jézus népe, de ez még vizsgálat alatt áll. Gondolom.)
S most a királyokról is néhány szót.
Az, hogy honfoglaltunk, nem kérdés. Az időpont, a honnan kérdése, a hányszor válaszai már inkább bizonytalanok. (Aki látta a 'Honfoglalás' című filmet, ne akarjon történelmi tényekre szert tenni. Úgy hazugság, ahogy van. Ami nem lenne baj, ha mondjuk, olyan történelmi fikció lenne, mint Katona 'Bánk Bánja', de ez a film nem törekedett másra, mint szavazókat gyűjteni a magor bolthálózatnak. Ez inkább vicces, semmint hogy felháborítson, nem úgy a filmtechnikai hozzáállás: ilyen mérhetetlen és pofátlan beleszarást én még nem láttam filmkészítőktől! Sebaj. Úgy kell nézni, mint a magyar gyalog-galoppot, s kilencven perc felhőtlen és artikulátlan röhögés lesz az eredménye.)
Ha kivonjuk a mérhetetlen sok vért, kínzást, értelmetlen és kegyetlen gyilkolászást, az Árpád-házi királyévszazadok is bőven megfelelnek egy abszurdan víg dráma forgatókönyvének. Hogy létezik-e nemzeti jelleg, sokan vitatják (én is), de Ady óta tudjuk, a magyar az egy különleges emberfaj. S évszázadok ide vagy oda, nem akar változni. Annyi balfékséget, amit eleink elkövettek országunk fejeként, még nem látott a világ. S annyi mázlit sem, ami mindig visszarángatta a gödörből népünket, s államunkat. Nem mondom, akadt azért kiváló politikus is királyaink között, ez tény. De a többség nem hogy tizenkilencre, de húszra is húzott lapot, s valahogy mindig megúsztuk.
Az, hogy itt tart ez az ország, nem a véletlen műve.
S nem feltétlenül a nemzetünkre törő idegeneké. A nagyhatalmak sosem vették komolyan a magyarságot. Mint ha nem is létezne! Jókat röhögtek rajtunk (s röhögnek manapság is), de valami isteni odafigyelés, vagy szimpla szerencse okán, mindig belénktörik bicskájukat.
És jöhetnek a nonpluszultrák. Trianon az első, ugye. A döntés, aminél ultragecibb ítélet még nem nagyon született Európában. Hogy van egy hangyafaszányi igazságalapja, szerintem nem vitatható, de a kor, kultúra, társadalmi berendezkedés, mely szülte, egyszerűen nem engedhette volna ezt a parasztságot. Ami a legaljasabb az egészben, hogy – bár a világ adta áldását az egészre –, csak mi, magyarok szopunk azóta is az egész miatt: magyar a magyarnál jobban nem gyűlöl senkit.
S hogy miért nincs partnerünk, akinek a vállán kizokoghatnánk fájdalmunkat? Ez bizony már Árpád-házi királyaink sara is. A népek, melyek körbevesznek minket, zsigeri gyűlölettel emlegetik csak a magyart. S nem indok nélkül. Azért amit kaptak tőlünk, az nem semmi! Belenéznék egy horvát, cseh, vagy román történelemkönyvbe, mert érdekelne, hogy is történt mindez az ő szempontjukból. Azt hiszem, olvasnék néhány vérlázító durvaságot.
És a szeretetből oly sokat emlegetett kisebbségeink. Az izraeliták például több ízben megszponzorálták az ország újraépítését. Naná, hogy kamatra! (Hiszen zsidók!) A cigányok pedig a legmagyarabb „ősi" mesterembereink, akik valami speckó dologra voltak kihegyezve, amihez Emese népe nemigen értett. (S ugyanígy a németek, olaszok, franciák, kunok és még sokan mások.) Megköszönni nem kell nekik, de a sallerokból azért néhány kimondottan igazságtalannak tűnik.
Ezeket olvasgattam össze. Kész dráma a mi történelmünk. Tragikomédia. Naná, hogy színpadra való. Írok is egy királydrámát. (Salamon, Géza, László – mind első! – lesznek a hőseim. Kiszínezve, cziczósítva, sírós-nevetősen.)
Ha nem tudunk nevetni saját nyomorunkon, akkor nagy baj van. Mert sírással nem sokra megyünk. Nem hiszem, hogy Kölcsey azért írta meg a Himnuszt, hogy könnyben ázott tekintettel búsuljon aztán. (A zobadkőmíjesek nem is szoktak.) Valami rejtett optimizmus biztos megtalálható a sorok között. (Mert több strófa is van a költeményben, csak sok magyar nem ismeri, csak az első sorokat.) A Székelyhimnuszt nem tudom hova tenni. Ki és miért találta ki, el nem tudom képzelni. (Valami szadomazo dalosközösség talán!)
És ez a királyság cucc is nagyon sántít. Nem is értem, mit gondolhatnak rajongóik. Hogyan lenne, ha újra királyunk lenne valaki isteni kiválasztott? Mi lenne a Parlamenttel? Mi lenne a zemberekkel? Mert ne feledjük, a királyság azért egy vaskos diktatúra. Olyan, amilyet még a legelvetemültebb fasiszta-komennista egypártvezetők is csak ideig-óráig tudtak szinten tartani.
Vagy egyfajta kirakat királyságról álmodoznak a jobbik élet reményében hívők? Mint mondjuk Spanyolország, ahol melegek is házasodhatnak? Nem hinném. De nem is érdekel.
Azt látom, hogy szűk ezer évig volt lebutítva ez az ország, a kereszténység vállveregetésének tudatában halálnyugodtan monopolizgató királyaink által. Mert a történelem csak a családjukról szól. Az országukról és népükről kevésbé. Csoda, hogy vége lett?
De nincs bennem keserűség. Jókor és jó helyen élek. Mert lehet, hogy sok szenvedést megélt ez a nép, lehet, hogy sokszor majdnem véglegesen leradírozódtunk a tréképről, de valahogy mindig lett: volt valami sorskegyeltség, vagy más megtámogatás, és ma is beszélnek magyar nyelven milliók. Mert ez a lényeg: valami, amitől magyar a magyar. A történelmünk meg tele van rengeteg szép családregénnyel. Beszéljünk inkább arról. A cikis dolgokra meg egy halk félmosollyal legyintsünk!
Mert lehazudni úgysem lehet.
De megpróbálni letagadni? Netán átírni szánkízére? Az nagyon megy nekünk. Nekem is.
Remélem, menni fog...!
