Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

HTML

CZAT

mit gondolok? azt, amit te. vagy nem? de. nem. de. nem! de! nem. akkor is! [www.cziczo.hu]

Friss topikok

  • Dr. Visor Karola: #masturhate (2014.05.27. 12:36) Imre, te fütyi vagyol?
  • bikmakk: Kortárs irodalomra, művészfilmre, komolyzenére és színházra már pedig szükség van. Ez nem lehet ké... (2014.05.24. 14:41) Mert.
  • : @Tomi from Space: Szerintem előbb olvass... (2014.02.15. 16:26) Az egészen más...
  • Cziczó Attila: terraincognita.uw.hu/2676.jpg (2014.02.15. 09:04) Ha kicsi lennék...
  • Cziczó Attila: 10% színtiszta (2012.05.17. 08:56) Génjeim

Linkblog

Címkék

Címkefelhő

Bandi, aki tényleg mindent látott (reprise)

czatti 2012.07.13. 07:07

Kemény Endre. Ma már egy civil. Egy színházrajongó informatikus. De valamikor - ahogyan sokan mondják: a „hőskorban" - színjátszó volt. Amatőr. Akkoriban ez is mást jelentett. Mást?

Négy éve ismerkedtünk meg Kazincbarcikán, a XIX. Színjátszó Találkozón, egy szobába kerültünk, az egész napos színházazás után, halk Pink Floyd zenét hallgatva beszélgettük át az éjszakákat: két generáció, két szerelmese a színháznak, két különböző személyiség, két világ, de mégis hasonló gondolatok. S megismertük egymást. Legalábbis: meghallgattuk egymást. Néhány nappal a fesztivál után, immár kitisztult fejjel beszélgettünk már Budapesten, stílszerűen egy színház kávézójában. A téma mi más is lehetett volna, mint az elmúlt bő három évtized Barcikán!

kazincbarcika08.jpg

Néhány sorral lentebb a négy évvel ezelőtti beszélgetést olvashatjátok. Két éve is találkoztunk, bár akkor már kevesebbet beszélgettünk. Alig. Mi, a Fészek Színház, fellépők voltunk az akkori mezőnyben, pluszban ezerrel írtam - immár Formanek Csabával párban - a hagyományteremtőnek szánt „Függönynaplómat". Bandi megnézte előadásunkat, majd a felénél otthagyta. Ez egy komoly jelzés lehetett részéről: mégsem vagyunk annyira „egyhullámhosszon". Elképzelhető. Olvassátok el a 2008-ban készült interjúnkat, aztán folytatjuk...

czattila: Bandi, ugye az csak egy legenda, hogy te - egy kivételével - az összes fesztiválon ott voltál?
Bandi: (nevet) Nem, ez tényleg így van.
czattila: Hogy kezdődött?
Bandi: Visegrádon, és egy lány miatt. A szüleimmel mentünk, vagy a szüleimet látogattam meg, már nem emlékszem, de a várban, ami akkor még nem így nézett ki, teljesen romos állapotban volt, szóval lementem a fesztiválra, buli volt, szabadtéren volt, nem lehetett nem észrevenni, és ott összejöttem a Csilisekkel, illetve egy Csilis csajjal, elkezdtünk dumálgatni, aztán másnap ők vittek haza. (levegőt vesz) És hétfőn már ott voltam a próbán.
czattila: Hány éves voltál?
Bandi: Számold ki! (nevet) Egyetemista voltam, az biztos.

És mesél az egyetemi évekről, a Balatonról, a nyarakról, a budapesti éjszakákról, és az új szerelemről, a színjátszásról. A Csiliről, a rendezőjükről, Dévényi Róbertről, a társakról, Boldizsár Péterről és a többiekről, akik közül oly sokuknak ma már a nagybetűs színház az életük. Próbálom terelgetni, térjünk vissza Barcikára, hiába. Értem én, hihetetlenül erős impulzusokat kapott abban a közegben, s a régi élmények újra átélése szinte természetes, hogy felzaklatja. Éppen a szegedi „Kőműves Kelemen" politikai támadásáról mesél, amit ma is felháborítónak tart, hiszen a korszak legzseniálisabb előadásáról van szó, a zászlaja, a legféltettebb kincse volt a mozgalomnak. Arról nem is beszélve, hogy az egyik Kőműves Kelemenné az a Kohler Kati volt, aki később a felesége lett, egy másik pedig az a Geréb Ági, aki máig egyik legjobb barátjuk. Elhallgat. Kihasználom az alkalmat, visszakanyarítom Barcikára.

czattila: Melyik szereppel debütáltál a Fesztiválon?
Bandi: Volt nekünk egy „Válás Veronában" című darabunk. Gáli József egy fiatal drámaíró volt, a „Szabadsághegy" című drámáját ötvenháromban mutatták be, aztán lesittelték, halálra ítélték, a lényeg az, hogy hatvankettőben talán, vagy később, megírta a Válást. Kérlek szépen, a világ legnagyszerűbb darabja!

Elmeséli, miért. Hosszan, részletesen, szinte látom magam előtt a színpadot, tényleg érdekes darab lehet (már megszereztem azóta, színpadra vele!), Bandi is átéli, egyre átszellemültebb az arca, s könnyekkel telik meg szeme. Nagy öreg már, nevet is rajta, elérzékenyül az emlékeken, de nem vallja be, még ha látszik is. És továbbra sem Barcikáról beszélgetünk. Nem sajnálom. Kiderül az is, hogy a Gáli darabot páratlan évben készítették, akkor nem is volt Kazincbarcikán fesztivál. De fontos mégis a történet, mert lassan körvonalazódik egy személyes tragédia, á la hetvenes évek szocializmusa. Mert a betiltott darab színrevitelével elvesztettek egy rendezőt, a rendszer szó szerint kicsinálta vezetőjüket.

Bandi: Augusztusban játszottuk a darabot, és aztán sohatöbbet. Folyamatosan hittük, hogy azért még lesz belőle valami, talán jövőre, Kazincbarcikára, állítólag voltak ígéretek is. Aztán Szilveszter másnapján, a filmlaboratóriumban voltunk, Gosztonyi János „Néma énekesnő"-jét - egy abszurd darabot - játszottunk, majd utána a Robi (Dévényi) megkérte az ott dolgozó lányt, hogy szerezzen neki ragasztót, tudod, amivel a filmeket ragasztják, mert a Robi Super 8-asra készített kisfilmeket. Ez volt pénteken, és hétfőn a próbán már ott is volt egy kétdekás hubertuszos üvegben a ragasztó. Éppen egy Romain Rolland darab próbáit kezdtük, utána buli, iszogattunk mindent, amit találtunk, és ott volt a főszereplőnk, Csaba Jutka is, mindenki piát keresett, beszélgettünk nagy hévvel a darabról, hangulatban voltunk, és Jutka Robi táskájából kicsente az üveget, beleivott, kicsit kótyagos lett tőle, de nem vettük észre, hogy valami baj lenne. És másnap, mialatt Sződi Szilárddal próbáltunk egy másik darabot, meghalt Jutka. A ragasztó azonnal felszívódott, nem is tudták analizálni, szóval minden összejátszott. Meghalt. Utána rendőrség, nyomozás, vagy egy évig tartott a hercehurca Robi ellen, gondatlanságból elkövetett emberölésért. Ez után Robi más lett. Szó nem estt többet a "Válás"-ról, még a "Liluli" egy ütős darab volt, de aztán egyre finomabbak kezdtek lenni a megfogalmazások, egyre lágyabbak a mondandók, a kemény mag, a csoport központi figurái egymás után hagyták el a csoportot. Ezek az emberek, akár bele is haltak abba, amit csináltak, mert a többség inkább belepusztult, de nem adta fel, nem adta el magát, és csak kevesen adták fel! S ebből Robi akkor kihátrált.

És mesélt a Csili felbomlásáról, az Universitasos évekről Istivel és azután, a hatalom és a színjátszók egyenlőtlen harcáról, a megfélemlítésekről, és rengeteg személyes tragédiáról, közülük is, ami őt a legjobban megrendítette, Keleti Pista bácsiról, a nagyszerű emberről, milyen jó is most azt hallani fiatal színjátszóktól, hogy "keletis" vagyok... És Barcikáról továbbra sem mesél, de nagyon nem, ami pedig létszükség lenne nekem, hiszen ezt a feladatot kaptam, adtam magamnak, mi lesz így? Nincs más hátra, gyors összegzést kérek, hátha összehozhatok valamit a témáról!

czattila: Miben más manapság a fesztivál?
Bandi: Először is: akkoriban állati belterjes volt, hiszen az ország legszínvonalasabb, legerősebb csoportjai voltak ott Kazincbarcikán, és évekig, ez nagyon fontos! Korszakok voltak. És nagyon kíváncsiak voltunk. A másikra! (felemeli a hangját) Mi sosem közönség voltunk általános értelemben, hanem azon az oldalon voltunk, aki éppen játszott nekünk. Ez egy hatalmas érzelmi és szellemi kötődés volt, nem tudom, érthető-e. Megőrültünk attól, ha nem láthattuk valamelyikünket! Nem tudom megnézni a Manézs „Olalá"-ját? Ilyen nincs! Nekem akkor le kellett mennem Miskolcra. Le is mentem, persze! Mocsárival meg Boldizsárral, ahogy lementünk Paál Istiék edzőtáborába, Tökre is, hogy lássuk az „Elektrá"-jukat. De Kazincbarcikán kaptuk azt a lehetőséget, hogy egyszerre legyünk együtt. És akkor, ott, olyan előadások voltak, hogy az ember sírt, zokogott! Érted te ezt? Pedig amikor Barcika elkezdődött, már csaknem túl volt az amatőr színjátszás a legnagyobb korszakán. És mégis olyan ereje volt, amiről nehéz beszélni.
czattila: Manapság mintha kevésbé érdekelné a meghívottakat a többiek munkája! Legalábbis kevesebb a vélemény, a hozzászólás.
Bandi: Nem csak az.
czattila: Bővebben?
Bandi: Ezt te nem értheted. Hagyjuk! (nagy levegőt vesz) Akkoriban nem az volt a lényeg, hogy színházat csináljunk. Az egy életszemlélet volt, egy életforma, aminek teljesen átadtuk magunkat. Egyáltalán nem volt ám tudatos, de mindannyiunk érezte, hogy valamit kell csinálni! Akkor, abban a korszakban, amikor mindenki elégedetlen volt.
czattila: Az teljesen természetes volt, hogy az aktív színjátszás után is visszagyere Kazincbarcikára?
Bandi: Nézd, amint látod, nem mindenkinek. Nekem igen. Nincs több, mint amit mondok. Amit elmondtam neked, annál több nem történt. Nekem fontos volt. És most is fontos. A kezdetekkor még rengeteg barátom volt itt, ma már alig. De most is fontosnak érzem, hogy itt legyek.
czattila: Mit gondolsz a máról? Kazincbarcika még mindig van, és lesz is.
Bandi: Érdekes... (hümmög) Én nem akarom lekezelni, mert minőséget ma is látni, de nem biztos, hogy ebben kell megjelennie annak a valaminek, amit mi eszmeiségnek mondtunk. Én azt nem érzem, hogy valamit akarnának a világ felé megmutatni! Egyre profibban csinálják meg, amit meg akarnak csinálni, egy terméket akarnak létrehozni. Miért? Kinek?
czattila: Élvezed még?
Bandi: Szeretek ott lenni, szeretem hallgatni az Aschert meg a többieket, és várom a következőt, mert olyan nincs, hogy ne legyen!
czattila: Két év múlva, a huszadikon találkozunk?
Bandi: Barcikán? Persze!

Megköszönöm, fizetünk, nagy a csend, néhány autó fékez mellettünk, a számla szép, a pultoslány kedves, a nap süt, Bandi a szemüvegét törölgeti. Párás. Nem néz rám, úgy szólal meg. Néhány gondolat még bennragadt.

Bandi: Én tudom, hogy igazságtalan vagyok a mai kazincbarcikaiakkal szemben. Ugyanis azt a „forradalmiságot" kérem rajtuk számon, ami nekem - nekünk - a kor levegőjében benne volt. Én már nem tartozom a „nagy generációhoz", ők a nálam 5-8 évvel idősebbek, mégis arról van szó, hogy a hatvannyolcas történések után pörögtek fel ezek az események, amikor is elért hozzánk a nyugati diákmegmozdulások szele. Akkor indult egy csomó minden, akkor „csattant ki" valami belőlük, aztán belőlünk. Erre mondom azt, hogy először volt bennünk valami, ami ki akart jönni, ami mozgatott, aztán ehhez csak találtunk valami megjelenési, kifejezési formát a színházban. Nekem ezért is olyan fontos még ma is, és csak sajnálom, hogy nem ugyanazok a mozgatórugói ennek a maiakban, mint ahogy bennünk volt. Illetve hát a mondat is hülyeség: „sajnálom, hogy...". Hát más a világ, mások az értékek..., de erről beszéltünk.

* * *

Igen, erről beszéltünk. Az értékek talán tényleg mások lettek! A „Függönynapló" is befejezte rövid pályafutását. Olvastam az idei fesztivál valamennyi beszámolóját, s érdekesnek tartottam. Tényleg, mintha „ott lennék...!" Idén már nem voltam a fesztiválon. Némi sértettség, és nagyobb adag érdektelenség okán. A mozgalom már nem hoz lázba, mást csinálok, másokkal. Ami ezt a társaságot például abszolúte nem érdekli. Nem érdeklem őket. (Ennyi személyeset, gondolom, még elbír a kedves olvasó!)
Bandi megkeresése – folytassuk/fejezzük be a négy évvel ezelőtt megkezdett beszélgetést – meglepett: mégis mit gondol? Vérig sértett legutóbb, miről tudnánk mi beszélgetni? De valami olyan erő/hit/pofátlanság áradt hangjából a telefonba, hogy végül rábólintottam. Végül is a 'Játékos' nagyon kedves emlék nekem. Négy év alatt sokat kaptam, sokat adtam, jól megvoltunk együtt. Ennél stílszerűbb búcsút el sem tudnék képzelni.
Tehát... irány a kávézó, Bandi kezembe nyomja négy éve féltve őrzött holmimat – amit még a közös szobánkban szedett össze utánam 2008. júliusában –, s hallgatom: mit gondol az elmúlt negyven/négy évről?

czattila: Bandi! Mi a helyzet Barcikán? Lelkesnek tűnsz!
Bandi: Kérlek szépen, az idei Barcika több szempontból baromi jó volt, nagyon rég nem emlékszem, hogy minden előadás olyan lett volna, hogy sajnálnám, ha kimaradok belőle. Marha nagy élmény. Az nekem különleges volt, hogy egyrészt egyre profibbak, ami abból a szempontból érdekes, hogy ez már nem az az amatőr színjátszás, ami régen volt, de így is volt még olyan társulat, aki a régit képviselte. A bécsieken éreztem például egyedül azt, ami az amatőr színjátszás lényege volt a '70, '80 '90-es években. A közös alkotás, az együtt dolgozás a lényeg, nem a végtermék. Másrészt nagyon érdekes volt, mintha kezdene visszatérni az igazi politikai színjátszás. Régen az amatőr színjátszás együttgondolkodás volt, fóruma volt a társadalmi elégedetlenségnek. Újra láttam példákat erre, a fiataloktól persze, ami sokaknak meglepő, nekem nem.
czattila: Hiányzott Ascher tamás?
Bandi: Persze, hogy hiányzott! Ám ami marha érdekes volt a fesztiválon, hogy a zsűri tagjai – bár mindet ismerem -, mintha még nem láttak volna másik zsűrizést. Mert nem kinyilatkoztattak, hanem kérdeztek, partnerek voltak, s legkevésbé értékeltek, véleményeztek. Élvezték a zsűrizést. Novák Eszter a zárónapon meg is köszönte viccesen Aschernek, hogy ott lehetett Barcikán.
czattila: Tömeg most sem volt, ahogy olvastam a beszámolókból.
Bandi: Hátulról mentünk be a színpadra, a „vipesek", zsűri, külföldi delegáltak, s mi néhányan, tíz-tizenöten, miközben kint a többiek nem lepték el az ajtót, bárki leülhetett akárhová. Nem volt teltház, s nem a színházteremben, hanem az iskolában. A csoportok nem nézték meg egymást. Annakidején mi azért jöttünk ide, hogy lássuk egymást. Csináltunk előadásokat év közben is, de Kazincbarcika előtt előkerült a rendező, alakítottunk, csiszolgattunk az előadáson, direkt Barcikára új elemek kerültek be az előadásokba, mert annyira fontos volt. Most nem. Volt olyan előadás, amit féléve nem játszottak. És persze panaszkodtak, hogy nem ilyen körülményekre számítottak, nem tudtak megcsinálni mindent. Miért nem jöttek le korábban? Nem értem. A szakmai beszélgetéseken lézengtek a csoportok. Nem voltak kíváncsiak a többiekre, hogy a zsűri mit gondol a másik előadásokról. Délelőttönként műhelymunkára lehetett jelentkezni, Herold Eszter és Pap Gábor tartott tréningeket. Ha nincsenek a belga gyerekek, talán nem is lett volna kinek! Pedig utána áradoztak róla. Erre mondom, hogy itt valami baj van. Attól, hogy sokkal profibb szinte minden előadás, valahogy a lelke veszett el ennek a nagyon is fontos eseménynek. Szóval nem „in vivo" ez az egész. Kirakat.
czattila: Más már ez a Barcika...
Bandi: Nagyon. Mindig belterjes volt ez a fesztivál, ezt tudtuk, de a belterjesség nem ezt jelentette. Azon is el lehet gondolkozni, hogy tényleg a legjobbak vannak-e itt. Én év közben nem nagyon látok előadásokat, de hallom és érzem, nem is biztos, hogy a mindenki által elismert legjobbak szerepelnek itt. Tíz-húsz-harminc éve kőbe lehetett vésni, mert nem volt kérdés, hogy létjogosultsága van a fellépő kiválasztott csapatoknak. Most nem így érzem. És sértett mindenki, aki nincs itt. Kettő vagy négy éve még külön asztaluk volt azoknak, akik csak úgy eljöttek megnézni a többieket. Inárcsról, Gyöngyösről és mindenhonnan jöttek, csak úgy. Most ők is elmaradoztak. Te sem jöttél. Viszont olyan pezsgés folyt a háttérben, amilyet még nem láttam. A Formanekék öten-hatan mindenhol ott voltak, hajnalban már olvashattam szobámban az aznapi beszámolókat. Ez például egy nagyon pozitív változás, nagyon tetszett és élveztem.
czattila: És a város?
Bandi: A város? A város soha nem vett részt a fesztiválban. Nagy ritkán meg-megjelentek a helyiek az esti, éjszakai zenés záróbulikon (hogy azokra miért volt szükség, nem tudom, talán azért, hogy ne tudjunk beszélgetni egymással), akkor volt néha egy kis balhé, de azon kívül soha, semmi. Ajánlkoztak a játszók, hogy tartanak előadást a helybélieknek, hogy viszik a gyerekelőadásokat oda, ahova csak kérik. Nem! Annak idején még volt tájolás, vagyis mentünk a szomszéd településekre előadni (veszekedtünk is szegény Robival, hogy nincs telünk, nincs nyarunk, nincs szabad hétvégénk az előadások miatt, legalább itt ne kelljen mennünk, had' hallgassuk a szakmait, nézzük a többiek előadását). Kazincbarcika lehetőséget adott, beengedett minket, anyagiakkal is hozzájárult a fesztiválhoz, de az „övé" ez a fesztivál soha nem volt. Elvitathatatlan érdemei voltak, de tulajdonképpen minden megszűnt, amiért hálásak lehettünk Barcikának. Én el nem tudnám képzelni, hogy ne itt legyen ez a fesztivál, hogy ne itt legyen ez a találkozó, mert az más lenne, nem lehetne ugyanaz máshol. De azt gondolom, nekem sokkal fontosabb, hogy két év múlva visszajöjjek Barcikára, mint magának Barcikának. Érted?

Persze, hogy értem. „Értelem és érzelem." Elég volt negyven év? Vagy van még benne legalább ennyi? Bandi sem tudja. Nem képes megérteni a miérteket. Nem tudja elfogadni. Talán máshol kellene újrakezdeni egy új, hasonló tematikájú találkozóval. De az már más lenne, mert a folytonosság elképzelhetetlen. Barcika örök és utánozhatatlan. Lehet, hogy súlytalan az európai színjátszó vérkeringésben, mert Bandi is megállapította, hogy a külföldi csoportok minősége igen csak megkérdőjelezhető. De a tradíció erős várúr. Ha nem lesz valami érdemi megegyezés a jelen és a múlt között, akkor nincs jövő sem. Erről beszélgettünk. Nem temettünk, de sirattunk egy fesztivált. Főleg Bandi. Próbált engem is meggyőzni, s nem mondom, hogy kemény falakba ütközött. Megbeszéltünk mindent. Kevésbé vagyok sértett, sőt! Kellene mindenkinek egy Bandi-terápia! Lehet, hogy akkor minden megjavulna! Hm?

(Megjelent a Játékosban.)

Címkék: fesztivál találkozó kazincbarcika színjátszó barcika ifj horváth istván nemzetközi színjátszó fesztivál kemény bandi

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://haromnower.blog.hu/api/trackback/id/tr594648512

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.