Elolvashatjátok 'Galambketrec' című novellaregényemet. Darabolva. Hetente egy-egy fejezetet. Jó lesz?
[31] Ajándék
Póca egy olyan csaj, aki mindenkit megfektet. Persze nem úgy, mert adottságai kevésbé teszik alkalmassá a testi együttlétekre: még életében nem kefélt, olyan rondácska, mint a bűn. De a szövege halálos, tekintete mosolygós, hangja mélyen búgó, meggyes pitéje utánozhatatlan.
Szoktunk ücsörögni a konyhájában, egyedül él, naná! Gőzölög a kotyogós kávéfőző, nyomjuk a blázt (cigi, hogy értsd), és filozofálgatunk, ahogyan csak menő internetes újságírók mernek: odamondva őszintén és sokat érően. Ezer éve ismerem, azt hiszem, már óvodába is együtt jártunk, egyetlen lány barátom ő, akit sohasem akartam megcsöcsörészni. (Pedig dudákban gazdagon ellátott.) Még azt sem mondhatom, hogy egyformák vagyunk. Mert nagyon nem! Egy kezemen meg tudnám számolni, mikor értettünk egyet valamiben, ellenben ritka találkozásaink annyi megoldatlan konfliktust hagytak hátra, hogy egy élet is kevés lenne feldolgozásukra. Általában az embernek a jelleme a sorsa. Mindketten határozott és erős jellemmel bírunk, a sorsunk pedig valamiért összeköt minket, hát mit lehet tenni? Lezárhatatlan vitáinkat inkább hajnalig vonyító röhögésekkel színesítjük, első közös emlékünk felidézése egyenesen fuldoklásig tartó hörgésbe és földön fetrengésbe fullad. Hatodikosak voltunk, egy klubdélutánra a szülők, nagyszülők is eljöttek, szólt a Hungária, fogyott a ropi meg a traubi, egyszer az egyik anyuka keresgélni kezdte a család nagymamáját. Már fél órája rohangált az egész Mézga Géza őrs, amikor Póca kezéből kifogyott a félkilós ropicsomag, nagy lendülettel felállt a süppedős kanapéról, és egy hatalmas sóhajtással előbukkant alóla az elveszett nagymama. Túlélte az öreglány, ahogy mi is mindig túléljük a röhögést. Így mondható el tiszta lelkiismerettel is tán, hogy boldog, de legalábbis is építő jellegű a kettőnk kapcsolata.
Egyszer ugrottunk össze igazán, akkor egy évig nem találkoztunk. Póca szenvedélye volt mások életének analizálása, bővebben: megkeserítése. Kapcsolatokat álmodott meg, majd dúlt fel, ártatlan szemekkel, gúnyos kéjjel. Egy alkalommal Andrist (barátomat) hozta össze Zsanival (barátnője). Nem néztem jó szemmel, féltettem haveromat, de úgy tűnt, minden rendben lesz, kitűzték az esküvő időpontját, együtt röhögtünk Pócával, milyen finom lesz a húsleves. Andris gondolta másképpen, három hónappal a frigy előtt Londonba utazott valami konferenciára, ott átgondolta a dolgot, és egy hosszú levélben levezette Zsaninak, hogy esküvő bizony nem lesz, sorry. Szerencsétlen leányzó kétségbeesetten rohant Pócához, gondolom már megrendelte a fehér selyemruhát, vagy túlságosan beleképzelte magát a csillogó szemű anya-szerepbe. Most mit csináljak? − kérdezhette kétségbeesetten. Póca a legaljasabb, legnőstényesebb, s nem mellesleg a legváratlanabb választ adta: ne csinálj semmit! És az történt, hogy Andris jött haza, Ferihegyen Zsani várta boldog mosollyal, nyakába ugrott, elmesélte, melyik fázisában tart a nagy nap szervezése, majd taxiba ültek, s néhány hét múlva összeházasodtak. Hogy lehet ilyen pöcs egy férfi? Hogy mehet így férjhez egy nő? És hogy lehet ekkora szemét egy barát?
Aztán beigazolódott, hogy az idő tényleg mindent megold, újból találkozgattunk. Andrisékkal többet nem, hadd fuldokoljanak mocskukban, szerencsétlen hülyéék! Mi pedig folytattuk vitáinkat, legélesebben továbbra is a párkapcsolatok, a gyereknevelés, a család létszükségletén, illetve feleslegességén csaptunk össze. Póca meg volt győződve az egész együttélés, gyereknemzés funkciótlanságáról, arra persze csak vonogatta vállát, hogy a szaporodás, mint létfenntartás azért nem árt, de fontos dolgokkal nem időztünk sokat. Egy ötlete azért titokban tetszett, a jogosítványt vette alapul, ha autóba ötévente megújított vizsgálat után ülhetünk csak be, akkor a házasságot miért nem kell ötévente megújítani? Mennyivel egyszerűbb lenne kiszállni egy rossz együttélésből, kisétálva öt év után, hogy akkor pá, édes! Lenne ám kepesztés félévtizedenként! (Főleg a nejek kapálóznának, haha!) Az meg teljesen kiakasztotta, hogy egy targonca kezeléséhez is több órás tanfolyamon kell résztvenni, de gyereket a legtahóbb nő is szülhet, aztán miért? − kérdezte, mint mindig vitáink végén, orrlyukai kitágultak, szemei kikerekedtek, s hatalmas úszógumiját is elengedték izmai, ilyenkor nem volt valami nőies.
Hogy miért ragaszkodtunk mégis egymáshoz? Én minden csajszis kalandom kudarcáról őszintén, szókimondóan, és mindenekelőtt hosszan mesélhettem neki. Sosem válaszolt kérdéseimre, nem mondott véleményt sem rólam, sem a lányokról, hagyta a monológjaimat és kihűlt kapcsolataimat lezárni, ennél többet nem adhat egy barát. Ő pedig bizonygathatta nekem szex- és szerelemmentes életfilozófiáját, hogy neki milyen jó egyedül, nemiségét háttérbe szorítva élni, s ebben partnere voltam, nem tekintettem nőnek, ennél többet nem tehet egy barát.
De hogy őszinte legyek, nem hittem neki. Sőt, abban is biztos voltam, hogy fontos neki. (Szex és szerelem.) Hogy hiányzik. Halványan az is derengett, hogy mindkettőre engem szemelt ki. Hálátlan szerep ám egy elutasító ideának lenni! Néha, persze akaratomon kívül, egy-egy húzással gondolom az őrületbe kergettem. (Ha nem a kétségbeesésbe!) Együtt voltunk Párizsban néhány éve, nagyon vártuk a Mona Lisa-t, aztán röhögve csalódtunk a kis bandzsa olasz bébin. Póca állt elől, én mögötte, és valamiért hátulról megmarkoltam két hatalmas cickóját. Nevetett, mintha észre se venné, de olyan hevesen és erősen kezdett verni a szíve, mintha forró vasat fognék, úgy engedtem el. Egy rövid pillanatig zavartan néztünk el egymás mellett, csak később gondoltam végig a történteket. Jó volt neki. (Nekem nem. Sajnos.)
Így éltünk mi egymás mellett, különleges, megmagyarázhatatlan szimbiózisban, a másik nélkül, mint partra vetett hal, együtt, mint két pozitív pólusú mágnes.
Két nap eltéréssel születtünk, könnyű volt megjegyeznem születésnapját, mégis mindig késtem, néha heteket is. (Ő bezzeg!) A harmincegyediknél valahogy sikerült pontosan érkeznem, original olimpiai egyenpólóval leptem meg (Made in Greece!), nyitotta egyből a konyha ablakát, elővette a nagyhamutartót, felrakta főni a feketét, gőzölgött a kotyogós kávéfőző. Néztem, s arra gondoltam, hogy valami igazi ajándékot illene már adnom. Annyi mindent köszönhetek neki, a családomon kívüli, de náluk néha sokkal erősebb állandóságot képviseli ő. Néztem, és rájöttem, hogy mi lehet az. Mintha lassított filmen látnám, meglibbent a haja, a nap fénye arannyá változtatta színét, szemeinek ragyogása gyönyörűvé az arcát, apró formátlan ajkait vonzóvá tette nevetése, méretes dudái helyén festett ívű, dögös keblek feszültek, teste megnyúlt, feneke szívformává kerekedett, s kacagása kéjes dallamként szólt. Csak egy nagyon rövid pillanatig tartott az egész, mégis éreztem, hogy ez az. Ez a legszebb ajándék, amit kaphat tőlem. Szépnek láttam. Nagyon szépnek.
