Két éve döntöttük el, hogy komolyítunk a színházcsináláson. Négy évet adtunk magunknak: működik, vagy nem működik? A felénél tartunk. Lelkesek és optimisták vagyunk – ez jó!
A hogyantovább mindig kérdés. Az elkövetkező néhány hónapban összegzünk, számolunk, tervezünk, és nekivágunk a másik felének. Hogy mi a célunk? Mi más lenne, mint egy stabil, önműködő színházi bázis megszilárdítása. (Egész jól állunk!)
A kezdeti 7-8 fős társulat mára negyven fölé emelkedett.
Az, hogy évente létrehozunk 5-6 új bemutatót, havonta 8-10 előadásra várjuk a nézőket, fenntartunk egy épületet, igazából könnyebben megoldható feladat, mint ezt a majd' félszáz embert figyelemmel kísérni. Sokan vagyunk, és sokfélék.
Az idei évad nagy kihívása volt ez: a társulat.
Mióta színházzal foglalkozom – jövőre lesz 25 éve! -, valahogy mindig megalkudtam az ember miatt. A művészetet beelőzte a humánum. Ja. Mert csapatmunka. Két ember sem képes mindenben megegyezni, ugyanolyan tempóban haladni, hát még ez a rengeteg!
A tehetségem, szakmai tudásom nem mérhető igazán, hiszen ma Magyarországon nincs objektív mérce erre. Talán sehol sincs! De a munkatempóm, feladatmegoldó sebességem igen. (Lemérte a Mensa is, jó vagyok.) Ez már komoly akadály a közösségnek. Megoldásra váró feladat: erőn felül teljesíteni, vagy lemaradni?
Józanésszel felmérve azt mondanám, hogy sokan vagyunk. A fele felesleges. Talán a harmada is elég lenne. De a szívem – és Anikó – azt súgja, sosem sok a sok. (Csak néha sokk.)
Így a Fészek Színház jövőbeni nagy válaszútja nem a színházcsinálás mikéntje, hanem az emberek – főleg a fiatalok – elhelyezése az intézményen belül.
A tehetség prioritásában nem hiszek. Nem hiszem, hogy az alkotásban ő játszaná a legfontosabb szerepet. Ha így lenne, átírhatnánk a művészettörténet kalendáriumát. A tudásvágy, az akarás, az empátia, a bölcsesség viszi előre az alkotó embert.
Hm. Sajnos egyedül vagyok ezzel a gondolattal. Pontosabban: kevesen vagyunk, kik ezt gondolják. A tehetség egy eszköz. Akinek van, kamatoztatnia kötelessége! Használni a közösben. Embert csinálni az emberből.
Erre készülünk mi is. Folytatjuk a színházazást, ám lesz egy csapat, akikkel külön foglalkozunk. Csak úgy! (Időt, pénzt, energiát áldozva rájuk.) S nem feltétlenül bemutatandó alkotást létrehozva. A tapsig el kell jutni! És ennek ára van. Hogy sikerül-e? Aggódva várom a végeredményt. (Anikó lelkes.) Akarás nélkül nem működik semmi. A felelősség most a mi vállunkon nyugszik, miközben a felnőttéválás alappilérei a család és az iskola – lennének! (XXI. század, Magyarország.)
Kötelességünk átvállalni feladatokat? „Hiszen hivatásunk visszacsatolása a bizonytalan jövőből érkezik. Ha érkezik!" Megéri így is? Van értelme? Talán!
Hálátlan dög az ember. S mégis szerethető...