Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

HTML

CZAT

mit gondolok? azt, amit te. vagy nem? de. nem. de. nem! de! nem. akkor is! [www.cziczo.hu]

Friss topikok

  • Dr. Visor Karola: #masturhate (2014.05.27. 12:36) Imre, te fütyi vagyol?
  • bikmakk: Kortárs irodalomra, művészfilmre, komolyzenére és színházra már pedig szükség van. Ez nem lehet ké... (2014.05.24. 14:41) Mert.
  • : @Tomi from Space: Szerintem előbb olvass... (2014.02.15. 16:26) Az egészen más...
  • Cziczó Attila: terraincognita.uw.hu/2676.jpg (2014.02.15. 09:04) Ha kicsi lennék...
  • Cziczó Attila: 10% színtiszta (2012.05.17. 08:56) Génjeim

Linkblog

Címkék

Címkefelhő

Galambketrec [28]

czatti 2012.04.22. 07:07

Elolvashatjátok 'Galambketrec' című novellaregényemet. Darabolva. Hetente egy-egy fejezetet. Jó lesz?

 

[28] Felesben

Puccos médiabálon ismerkedtünk meg, majd rá egy évre költöztünk össze Krisztivel. Egy tündér volt, ahogy csillogó szemeivel nézett rám! Reggel, délben, de főleg este. (Éjjel!) Tökéletesnek tűnt vele az életem. Menő szerkesztő voltam egy menő tévénél, dőlt a pénz a házhoz, megvettem álmaim autóját, majd a lakást (nem álmaimét), igaz, hogy csak ötven négyzetméter, de elfértünk benne. Mindig összebújva ültünk, álltunk, feküdtünk. Boldogok voltunk. (Együtt.) De boldog nem voltam. (Én.) Hiányzott valami, amit később megtaláltam, de addig még annyi történt, hogy Kriszti terhes lett. (Nem csoda!) Hogy én milyen büszke voltam! Apa leszek, ugyulibugyuli, babakocsit tologató, felesben (Krisztivel) pelenkázó, nevető szemű apa! Majdnem sikerült. Kriszti kevésbé osztozott velem a felhőtlen örömben. Annyira, hogy két hét múlva bejelentkezett abortuszra. Meg se kérdezett! Fasza. A csillogás megszűnt szemeiben, már fészkelődtem, ha összebújtunk, felfigyeltem szájszagára, görcs lábujjaira, idétlen hanghordozására. Megutáltam. (Mint a szart!)

 

Persze lovagiasan végigcsináltam vele a drámát, persze eljátszotta a bűnbánót, persze az élet milyen kegyetlen, ő még olyan fiatal, ugye megértem? Hát nem! Hagytam azért, hadd zokogjon a vállamon, undorító volt, ahogy egybe folyt a taknya-nyála, két sötét folt jelezte a hajdan volt gyönyörű szemeket, és ahogy járkált! Mintha valami hatalmas életmentő(!) műtét után lábadozna, idétlenül emelgette csípőjét, lábait oldalt húzta maga után, gondolom, meg volt győződve róla, mennyire együtt érzek vele. Majd pont! És képes volt felvetni egy esős októberi este félhomályában, hogy vegyem el feleségül! A tököm sem akart vele élni. Kivártam a három hetet, láttam, hogy frankón kimosta agyából a történteket, nyomult az újságjánál tovább, én meg összecsomagoltam és leléptem. De hát miért? Azért, mert egy picsa vagy. (Az utolsó párbeszédünk.)

Visszaköltöztem a szobámba, anyámék boldogok voltak, amúgy ők mindig tudták (kivéve aput), hogy az egy rossz ember volt (anyu: egy ribanc!), minek is kezdtem vele? Igazuk volt. Minek is? Néhány hónapig tartott a nosztalgikus idill, esténként néha borozgattunk apuval (ivott a jó öreg), anyu főzött rendesen, egyél kisfiam, mindjárt vacsora! Tavasszal aztán egy teherrel a lelkemben, életutálattal a szívemben, és plusz tizenkilenc kilóval visszaköltöztem Budapestre. Gondoltam, a haverok majd segítenek, egy férfi életében mégiscsak a barátság a legszentebb kapcsolat (a szakirodalom szerint), kutya kötelességem ebben hinni! Csak azzal nem számoltam, hogy Jimi mostanában lett a híradó kettesszámú arca, Anti a banki szamárlétra legfelsőbb szintjét ostromolta, Peti, aki durcásan letette a kamerát (egy életre!), legújabb próbálkozásaként éppen kétségbeesetten küzdött reklámszöveg-írói vénájával és egyre jobban felülkerekedő alkoholizmusával. Pedig valamikor micsoda négy muskétás voltunk, egy irodában, egy stúdiónak dolgozva, egy hírnévért harcolva! Szóval nem jött össze a csoportterápia. Közben Kriszti eladta a kérót, elfeleztük a pénzt (miért is?), vettem egy garzont, pesti bérházban, tetszett. Röhögtem azért, vajon milyen csajszival felezzük majd el az árát? Viccnek jó volt, mert nőt magam mellett elképzelni akkor éppen nem tudtam. Póca ajánlotta, hogy szerezzek egy kutyát. Nem szereztem. Vettem inkább egy bazi nagy tévét, meg hat hangfalat, dts-rendszer, bocs! Velük éldegéltem együtt. Azért a hangminőség az hangminőség, sosem tudtam volna meg, milyen fejhangja van Orbán Viktornak. (És minden pornósztár ugyanolyan frekvencián nyög.)

Aztán, mint a mesékben, találkoztam Elvirával. Aszta!

Érte érdemes volt elcseszni az eddigi életem − gondoltam, mikor először hozzám ért. Egészen precíz megfogalmazásban: belém esett. A tévém kartondobozába. Álltam a kuka mellett, azt már láttam, hogy az összehajtogatással nem kell bajlódnom. Néztem, hogy ki mászik elő a piros-feketével teleragasztott papír roncsokból. Csinos lányra nem számítottam. (Mert hülye azért nem vagyok.) És mégis. Picsába! − köszöntött nevetve, megfogtam a kezét, kihúztam. Szökkent egyet, megigazította haját, majd egy rövidre vágott párbeszéd után (én: jól vagy? ő: aha. én: az jó. ő: kávé? én: hol? ő: nálad? én: aha.) a konyhámban ültünk és olyan hangosan röhögtünk, hogy beleremegett a szagelszívó. És másnap este megint. (Kávé helyett tea.) Aztán beültünk egy moziba, sétáltunk a rakparton, ücsörögtünk a Batthyány téren, kiállításra mentünk a Gödörbe, limonádét ittunk a Szabadság téren. Beszélgettünk, nevettünk, majd egyre sűrűbben összeakadt tekintetünk, elhallgattunk, ellágyultak arcvonásaink. Kimondani még nem mondtuk, de szerelmesek lettünk.

Esett az eső, egymáshoz bújva áztunk, amikor fülébe súgtam. Azért visszakérdezett (tessék?), de egy puha puszival jelezte, hogy oké, ő is. Akkorra teljesen megszűntem hétköznapi ember lenni, mesehős voltam, akit a tündérkertben körbezsongnak az angyalok. (Képzavar?) Ha nem volt velem, csak néztem magam elé bambán, néha elvigyorodtam, kedvenc jelenetem az Eötvös Gimnázium előtti padon esett meg, amikor egy pattanásos kamasz sráccal ültünk egymás mellett, ugyanúgy, ugyanazért, ugyanarra gondolva: szerelem!

Angyalföldön, egy gyárüzem hátsó parkolójában lettünk egymáséi először, hajnal volt már, kívül hűvös, belül meleg és pára az ablakokon, a gyönyör pillanatában egy könnycsepp folyt végig arcomon. Elvira kevésbé volt átszellemült: jézusom, a szex veled a nirvána! Ajjé, ez a nő a végzetem! Összebújva vártuk a felkelő napot, átszellemültségem kezdett átalakulni, baszki, egy nő igazi férfinak tart! Kihúztam magam, hagytam, hogy egyre közelebb simuljon, öleltem lágyan, de férfiasan. Azért feltettem a kérdést, amit pasi sosem hagyhat ki: most akkor hogy lesz?

Még járok Gabival. (Elvira.) Ja? (Én.)

Lazult szorításom és odaadásom: akkor most mi van? És elmesélte. Hogy tíz éve van gabival (direkt kisbetűvel írom!), sosem voltak szerelmesek, de nem akart egyedül élni, meg már lemondott az igaziról, ráadásul Gabi olyan kis szerencsétlen volt, meg a gyerekkora miatt is ilyen, mert az anyja meg az apja is elnevelték, és… távolról hallottam már a hangját, elhomályosult a képe, most mi a tökömet csináljak? Nagyon szeretem, de lehet így? Néhány hónappal voltam Kriszti után, igenis, az egy nagy trauma volt nekem, lehet rajta röhögni! (Öcsém.)

Vagy ő vagy én!

Engem választott. Szakítottak, simán ment, Gabi megértő volt, de tudni akarta, hogy ki miatt. Elvira elmondott engem, a találkozásunkat, a szerelmünket, Gabi sajnálta, hogy nem ő, de békét és barátságot ígért. Egész rendes pacák − gondoltam naivan. Rövid hezitálás (részemről) után összeköltöztünk. Elvira körülnézett a lakásban, fújt egy nagyot, majd nekilátott. Három nap alatt a jópofa garzonból egy álomlakást varázsolt. Pakolt, tologatott, fűrészelt, kötözött, festett, csempét tört, ragasztott, közben fél napot vásárlással töltött el, bebútorozott minden kütyüt, szabad felületet nem hagyott. Hagytam, csak nevettem lelkesedésén, persze titokban azért pipa is voltam néha, de az esték olyan csodálatosak voltak, hogy megérte. És mikor kész lett az átalakítás, csettintettem, ez megérte. Ültünk a konyhában, forralt bort ittunk, s folyamatosan beszéltünk. Pingpong. Egyszer ő, egyszer én. Azzal tisztában voltam, hogy az életem nem semmi, de Elvira rám vert néhány kört. Mert az övé (élete) azért gazdagabb volt drámai amplitúdómodulációkban. (Szakzsargon, mi?)

Durva.

Nehéz gyerekkora bárkinek lehet, ezzel hiába is akart felvágni (mert ment persze a zrika köztünk), de a szerelmi élete, egyáltalán „az” élete, kicsapta a biztosítékot. Főleg, amilyen haláli nyugalommal adta elő! A hallgatók legnagyobb hibája, hogy általánosítanak a hallottak alapján. Én is így voltam vele. Szegény nők! Pillanatok alatt feminista lettem. (Faszfej férfiak!) Ez a Gabi volt ám egy díszpéldány! Persze lehettem rá dühös, de egy: nem engem szívatott egy évtizeden át, kettő: azért valljuk be, az ilyen helyzethez kell egy nő is. (Elvira.) Hajnalra teljesen a helyzet hatása alá kerültem, én, a szerelmes hős, aki megmenti Elvirát, elindítom harcomat az igazságtalanság ellen! Elvira nevetett, s rábeszélt, hogy csináljuk meg a konyhát is. Hát jó.

Megcsináltuk, fullra (Elvira mondta így), majd közös bankszámlát nyitottunk, egyeztettük pinkódjainkat, s élni kezdtük életünket, együtt, magunk mögött hagyva minden korcsosságát múltunknak. Életméregtelenítés! Néhány hét múlva kezdtem felfedezni a konkrét jeleket, ahogyan alakulok át mellette. Rám csaj még nem volt ilyen hatással (imádtuk a magyar filmeket, közös téma!), behunytam a szemem, s hagytam, hogy sodorjon magával az ár. Ennyi új információval a csecsemőtől kamaszkoromig terjedő kispöcs időszakomban sem traktált a felnőtt társadalom (így írtam egyik pályázatomban, azóta is nagyon tetszik!), mint az Elvirával eltöltött beszélgetős esték, éjszakák. És arról pirulva hallgattam eddig, hogy az ágyban, vele, lenni, az kimondhatatlan! Meddig fokozható ez az élmény?

Egyik este sírva fogadott. Mi történt, édes? (Ezt utálta pedig, az édesezést.) Á, semmi. Durcás képet vágtam (ezt is utálta), ja, persze! Forraltam bort, kivittem kedvenc takaróját a konyhába, bebugyoláltam (szerintem ezt szerette), rágyújtottunk, s elmesélte.

A Gabi.

Mert ez a szemét, ez nem hagyta békén, amit férfi elérhet a lelki terror szintjén, mindent bevetett. Én hülye! Hát melyik férfi hajlandó lemondani egy ilyen nőről? Elvira túl tökéletes volt. És túlságosan sebezhető. És nem látta át! Persze, mert nő, csak egy férfi tudja igazán, mire képes a hímnem. Hát ő is, Elvira is, ennyire gyenge, ennyire manipulálható, ennyire nő(ci)? Kiderült, hogy á, dehogy, sohasem nyugodott bele az a piszok, mézesmázosan, aljasul, kőkeményen támadta Elvirát, be kell valljam, profi volt. De én mit tegyek, hagyjam? − néztem fájdalmasan szerelmemre. Ő vissza rám, még könnyes szemmel, de hitet adva: túl leszek rajta, hidd el!

Elhittem.

Mert minden jóra fordult, bár gyanús lehetett volna, hogy egy ilyen rövid kapcsolatban ennyi jórafordulás van, túlságosan szerettem és akartam őt magamnak. (Magam miatt.) Születésnapjára meglepetés-vacsorával készültem, hétvégén anyámnál átvettük a repertoárt, percről percre leírtam a folyamatot, papírból és minőségi alapanyagokból készült a fasírt, krumplipürével és céklával, nemes, de egyszerű étek, hozzánk illő. Elvira persze hamarabb ért haza, nevetett lelkesedésemen (így szoktuk), én kevésbé örültem lelepleződésemnek, de a forralt bor, mint mindig, feldobottá tett. Az asztalnál ült, iszogatta a nedűt, én serénykedtem a tűz mellett (idilli állapot), közben esemese jött, rezgett a kis Nokia, flegmán elolvasta, rágyújtott, én meséltem a kukta tanfolyamot anyámmal, nevettünk, majd kiment vécére. De kár! Törtem a krumplit precízen, jé, a mobilját is vitte magával!

De minek?

Jött vissza, figyu, leugrom cigiért! De van még a zsebemben. Zavart volt, azért inkább hoz. És elviharzott. Na? − néztem a kész kajákra, sorakoztak a fasírtok, gőzölgött a püré, kistálakban a céklaszeletek. Rágyújtottam, hadd fogyjon, úgyis hoz, hehe, ittam rá egy pohár bort. Nem ízlett. Ledobtam a kötényt (jó volt bohócot csinálnom magamból?), s kimentem a slozira. A mobilja ott feküdt a földön. Furcsa. És új üzenete érkezett. Jaj, ne akarjam megnézni, a szakítások baszomsok százaléka így kezdődik, tudom, mert olvastam, amerikai kutatók szerint − vívódtam, amíg végleg elhalt a csobogás monoton hangja. És lehajoltam, számoltam tízig, de még mindig akartam, hát megnéztem az üzenetet: a templom mögött van csak hely.

Na ki küldte? Gabi.

A jelenet két-három perc alatt zajlott le. Fel-alá rohangáltam a lakásban, zakatolt az agyam, szóval vele találkozik, hát persze, a cigi csak ürügy, én hülye! Kikapcsoltam a számítógépet, kivettem a mobilracket, a bőröndbe (kék Samsonite!) bepakoltam annyi cuccot, amennyi belefért, felírtam a villany- és gázóraállást, a kulcsot a konyhaasztalra tettem, és becsuktam az ajtót.

Másnap reggel anyuéknál ébredtem, boldogok voltak, mert persze ők mindig tudták (kivéve aput), hogy az egy rossz ember volt (anyu: egy ribanc!), minek is kezdtem vele! Hümmögve bólogattam, legyen igazuk, legyen igaza ennek a kibaszott világnak! Jöhetnek a kilók, az öcsém cinikus megjegyzései, jöhet a következő csaj, de szerelem már ne legyen, ha kérhetném!

Egy hét múlva levél érkezett, benne a kulcsok, szóval elköltözött, egy jó pont, nem kell neki a kéróm. A bankban mosolyogva informált a hölgy, hogy igen, le lehet mondani a társszámlát, megköszöntem, két hét alatt eladtam a garzont, a felepénzt betettem a számlánkra, Elvirának jár ennyi, neki kijár! És kiszálltam a közösből. Végleg.

Címkék: novella attila cziczó novellaregény galambketrec

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://haromnower.blog.hu/api/trackback/id/tr164390241

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.