Elolvashatjátok 'Galambketrec' című novellaregényemet. Darabolva. Hetente egy-egy fejezetet. Jó lesz?
[26] Törölt elemek
Mekkora élmény volt már az első betárcsázós internet kapcsolatom, villogott a menő modem gépem mellett, enyém volt a világ! (És tényleg.) Zitára is így találtam. Új-Zélandon élt már évek óta, vigyorgó görög férjjel, és szépruhás két kislányával (mi.jpeg). Megörültünk egymásnak, heti rendszerességgel írogattunk, mennyi közös emlékünk volt! (Egy külön mappában gyűjtögettem e-mailjeinket.) Évtizednyi nyarat töltöttünk együtt a góréban, a nádasban, fánkot és mézest zabálva Erzsó mama teraszán, lányt azóta sem láttam annyit meztelenül, mint őt annakidején. Néhány hónapig tartott a visszaemlékezős emilezés, aztán jelenünkről írtunk meg mindent, gondolom szépen kicicomázva. (Legalábbis én.) Nem tudom, melyikünk élete volt kalandosabb, de a világ legtávolabbi szigetén élni, azért az nem semmi!
Joe másodgenerációs görög volt New Zealandon, apja pékségét örökölte, sütötte a ropogós finomságokat, ott találkoztak, Zita sóskiflire vágyott, a greek megsütötte neki, aztán rövid udvarlás után összeházasodtak, majd megszületett Flóra, egy évvel később Fanni, tipikus családépítés huszonévesen! Így éldegéltek, Zita könyvelte a bolt pénzforgalmát, és egy magyar utazási magazinnak írogatott havonta. Festői tájak előtt lefényképezett családi fotókat küldözgetett, csupa mosoly és elégedettség töltötte ki a családtagok képét, csak Zita szeme volt gyanúsan szomorú. (Kinagyítottam, úgyhogy tuti!) Nem kérdeztem erről, mi közöm lenne hozzá, de érdekesnek találtam. És nagy kihívásnak!
Aztán az első alkalommal lecsaptam a ziccert. Miután kimerültek a múltidézgetős történetek, kitárgyaltuk a görög család mindennapjait, kielemeztem a hazai viszonyokat, új témát kellett találnunk. Zita kezdte: minden kalandja élményszámba ment, válaszaimban csak ámuldoztam világutazásán. Nem akartam elhinni, hogy az a kislány ugyanaz volt tizenegynéhány éve, mint ez az utazó nagylány. Párizsban kezdte gyerekvigyázással egy hipermilliomos családnál, három hónapos gyereket bíztak rá, meg a nagymami urnájának napi tisztogatását, ez utóbbit egyszer cseszte el, de nagyon, porszívóval szedte össze a hamvakat, aztán le is lépett gyorsan, túlvilági erők, meg ilyenek közbenjárásával. Utána Amszterdam következett, egy bárban táncolt, majd barátnője unszolására jelentkezett a város legsittesebb filmes produkciójánál, komoly feladatot kapott, előszopója lehetett a harmincas farkú videósztároknak, de legalább volt ideje angolul tanulni két merevítő oboázás között. Aztán átrepült New Yorkba, rövid munkakeresés után egy bazigazdag ügyvéd szeretője lett, no sex, de annál több erotikus játék, gyakorlatilag privátsztriptízzel tartotta el magát, nem is rosszul! Mikor elég dollár összegyűlt a számláján, felült az első dél-amerikai gépre, és Buenos Airesben szállt le. Pillanatok alatt belezúgott egy tizenéves fekete szemű latin srácba, aki pillanatok alatt meglépett a pénzével, így sikerült megtanulnia az argentin nép ősi mesterségét, a koldulást, s leadnia tizenkét kilót. Megismerkedett egy bolgár lánnyal, aki balkáni összeköttetéseit kihasználva felcsempészte kettejüket egy ausztrál teherszállító hajóra, három hétig keféltek a legénységgel, de összkomfortban élhettek. Melbourne-ben értek partot, érzékeny búcsú a bolgár lánytól, majd leszerződött egy lovastanyára, istállóban élt, de összegyűjtött egy komolyabb összeget, s nagy levegővétellel elhatározta, hogy hazajön. Csak előtte még megnézi Új-Zélandot. Aztán ottragadt.
Jelky András kalandjai óta nem olvastam olyan hévvel utazós történetet, mint Zita leveleit. Csodáltam vakmerőségéért, de sajnáltam a középszerű sztorilezárásért. Mert bármennyire is irodalmilag tökéletes életszakaszon volt túl, érzelmileg lenullázódott, de teljesen. Itt volt a ziccer, amit aljas módon egyből kihasználtam. Az egyértelmű volt, hogy nem szerelemházasságban élt, az meg pláne, hogy ő is tudta, mennyire elcseszett az élete. Az a két kiscsaj fázott rá a legjobban, milyen emberek lesznek az ilyen életpótlék gyerekekből? Bármit tehet Zita, az ember már kisemberként sem hülye, Fanni és Flóra nagyon is tisztán látta a helyzetét, s pontosan tudták, hol is a helyük ebben a társadalomban. Na jó, azért nagy a szám, mert idővel Zita is kiöntötte szívét, ugyanezeket elmondva, persze meghagytam neki a dicsőséget, igen, ő jött rá egyedül, okos lány! (Anyuka.)
Mert levelezésünk komolyabb vágányra váltott, nyomulni kezdtem a sebzett nőstényre, tudtam, hol fáj neki, a szívére hatottam, érzelmeivel játszottam. Túlságosan is jól csináltam. Invercargill nagyon messze van Budapesttől, de sikerült olyan földrészeket átívelő szerelembe esnünk, hogy fájt. Főleg a tizenegy órás időeltolódás okozta ébrenlétek. Hogy Zita hogy bírta két gyerekkel és egy vigyorgó görög férjjel, fogalmam sincs! Az meg, hogy fizikai kapcsolat nélkül ilyen mélységekbe ássunk egymás érzelmi és értelmi világában, még hihetetlenebb volt. Nekem legalábbis nagyon nehezen ment, próbálkoztam fotosoppal összehozni minket egy párrá, de nehéz volt közös hátteret találni, ha itt tél volt, ott nyár. A leglényegibb különbség mégis a vágyaink intenzitásában volt. Zita jobban akart, mint én őt. Gondolom, a nemek közötti evolúciós eltérés okozta ezt, vagy egyszerűen a szeretet művészetében voltam ennyire alulművelt?
Analizálhattam volna magam évezredekig, a végeredmény ugyanaz maradt. Meguntam Zitát és a szerelmét. Finoman akartam lerázni, úgy gondoltam, hogy arc nélkül könnyebb lesz. Nem lett. Ahhoz túlságosan beszari voltam, hogy egy határozott felszólító mondattal zárjam le. Azért meg túlságosan hálás voltam neki, hogy gyakorlópályát biztosított a „Komoly Kapcsolatot Szerezni Projekt” előkészületeinél. Közel a harminchoz már éppen ideje volt, hogy rájöjjek, az ember végül is társas lény, ha Zita nincs, meddig éltem volna még embertelenül magányos céltalanságban? Segített nekem, ahogy én nem segítettem neki, hogy megértse és elfogadja, amit főzött, azt egye. Egy életen át.
Amilyen sebességgel hátráltam ki kapcsolatunkból (sunyin), olyan sebességgel közeledett ő hozzám. Eltökélt volt, a szerelem részege, megalázkodott, ha kellett, és egyre többet kellett! Nem vett tudomást a tényről, hogy már nem azt írom, hogy szeretem, csak azt, hogy szeretem. (Két szó, és mennyire hasonlítanak egymásra, haha!) Miért nem képesek a nők arra − s ez egy nagy élettapasztalat! −, hogy a csúcson hagyják abba, bármit is értek el? A szerelemben nem az a legszebb (ha már ezt a jelzőt használják a maximum kifejezésére!), amíg kialakul? Van egy pont, aminél erősebb sohasem lesz. Valami olyasmi lehet még talán, néha, de a csúcs megdönthetetlen! Na, ezen a ponton voltunk túl, már nagyon régen, Zita próbálta újból elérni, én feladtam.
Készültem az utolsó levéllel, megfogalmaztam, pontosítgattam, finomítgattam, csak a küldésre várt, az elküldésre, de nyuszi voltam. Zita lehetett a múltam, egy rövid időre még a jelenem is, de a jövő nem róla szólt. Magamnak ezer érvvel megmagyaráztam, hogy miért nem. Zitának csak egy mondattal kellett volna! Kár, hogy sohasem tettem meg. (Azóta sem.) Megoldotta ő helyettem.
----- Original Message -----
From: <z.teo@islands.co.nz>
To: „Monster
Sent: Wednesday, April 14, 1999 7:12 PM
Subject: SZERETLEK!!!
> Dragam! Ezt nem birom tovabb, ezt nem lehet csinalni! Bes
> zelek Joe-val, megbeszelem es el mondom neki, hogy mit er
> zek irantad. Megfogja erteni. Hidd el! Veled akarok elni, se
> mmi mast nem akarok! Haza koltozom, ahogy irod, hogy m
> enjek! Beleborzongok ugy szeretlek! Nagyon hianyzol. Iiiiiii
> iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiirj!
> Z.
Még egyszer elolvastam. És még egyszer. Majd a piros ikszre kattintottam. És kijelöltem az összes többi levelünket is, újabb delete. Nyolcszázkilenc e-mail sorakozott a Törölt elemek között. Biztos abban, hogy véglegesen törölni akarja ezen üzeneteket? Igen.
