Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

HTML

CZAT

mit gondolok? azt, amit te. vagy nem? de. nem. de. nem! de! nem. akkor is! [www.cziczo.hu]

Friss topikok

  • Dr. Visor Karola: #masturhate (2014.05.27. 12:36) Imre, te fütyi vagyol?
  • bikmakk: Kortárs irodalomra, művészfilmre, komolyzenére és színházra már pedig szükség van. Ez nem lehet ké... (2014.05.24. 14:41) Mert.
  • : @Tomi from Space: Szerintem előbb olvass... (2014.02.15. 16:26) Az egészen más...
  • Cziczó Attila: terraincognita.uw.hu/2676.jpg (2014.02.15. 09:04) Ha kicsi lennék...
  • Cziczó Attila: 10% színtiszta (2012.05.17. 08:56) Génjeim

Linkblog

Címkék

Címkefelhő

Ina és Öcsi (Pályázati anyag)

czatti 2012.03.21. 07:07

Ina és Öcsi

regény

 

A regény - tervezett - címe: INA ÉS ÖCSI.

A történet egy fiatal férfi „felnőtté” válásának története, aki csak nagy nehezen képes elfogadni „felnőttségét”, örök gyerekként éli meg egész életét, megmarad Öcsinek - haláláig. Ina segíthetne neki abban, hogy lezárja kamaszságát, hiszen egész életében mellette volt, Öcsi mégsem „találta meg”. A nagy találkozás elmarad, hiszen a főhősünk már nem élheti meg: Ina, aki a történet évtizedei alatt a társadalmi elvárások szerint élte végig életét, csak Öcsi koporsójánál érti meg, hogy ők ketten összetartoznak. Összetartozhattak volna!

 

SZINOPSZIS

Öcsi 1990 tavaszán a szárszói síneken sétált, de a várt vonat késett, mert Lepsénynél leszakadt a vezeték. A forgalom leállt. A rendszer változott csak, Öcsi nem. Harminchárom éves volt ekkor, élte a budapesti, öntudatra ébredő ifjak életét, miközben a gárdonyi panzióban anyja és nagynénje dolgoztak és gyűjtögettek azért, hogy a semmittevő önmagát keresgélhesse. Mindezidáig csak próbálkozott: zenélt, tanított, tanult, pénztcsinált, partnereket váltogatott, szíveket tört össze, miközben szíve összetörve várta, hogy legyen már valami!

Öcsi nem hitt semmiben. Anyja huszonkét évesen szülte meg. Nehéz szülés volt, apja nem is élte túl. Ötvenöt éves elviselhetetlen férfi volt, tradicionális család sarja, panziótulajdonos. Anyja nevelte Öcsit, de egyedül nem ment: így került a családba a nagynéni, aki apapótlóként igazán férfiasan volt nőies. Kényelem és kényeztetés lett osztályrésze az egyszem fiúnak.

Tehát Öcsi harminchárom évesen életét eldobni vágyta, de ha nem sikerült, hát nem sikerült: megmaradt annak, aki volt. Még tizenegy évet húzott le így. Aztán jött a drámai hír, édesanyja és másik nevelője egy gázcső elmozdulását örök álommal élték nemtúl. Öcsi, a negyvennégy éves magányzó, panziótulajdonos lett. Beköltözött a vidéki kisváros hoteljának legfelső emeletére, és olvasni kezdett. Olvasott tizenegy évig, kezdetben nehezebben, majd megszokva az egyedüllétet, egyre könnyebben és gyorsabban. Filmeket sem nézett – azokat is elolvasta. Hatalmas, de haszontalan tudás tódult fejébe. Kellett is, mert a magányt elviselni nemegykönnyű az embernek. (Társas lények vagyunk, vagy mi!) Öcsi is szeretett volna az lenni! Nem találta párját. Ina, az ifjúkor nagy szerelme volt az egyetlen, aki eséllyel léphetet volna Öcsi jobbjára. De nem lépett. Persze el sem tűnt azután a híresen fülledt nyár után, mert meg-megjelent Öcsi életében. A sors akarta így? Vagy ők maguk keresték tudat alatt egymást? Ki tudja! Nem barát volt, még csak nem is egy ismerős. Ő volt „a” . Csak a férfi nem értette. Még az olvasott, túlművelt férfi sem, aki időközben egy egész kisváros életét megváltoztatta - úgy, hogy esze ágában sem volt odafigyelni másokra! És jött a nagy pillanat: a beleunás pillanata. (Ötvenöt éves volt ekkor Öcsi.) Felkerekedett, és elindult a világba. Kiolvasta az egészet, elméletben már ismerte, mint a tenyerét. Most pedig gyakorlatban is utazott. Hosszú évekig csak utazott.

Erről valahogy így mesélne: „Amikor fölnőtt lett belőlem, észrevettem, hogy üres az életem. Teljesen üres. De mivel töltsem meg? Nem jöttem rá. Ezért olvasni kezdtem. Hosszú évekig csak olvastam. Azután elindultam, hogy megtaláljam azt a valamit. A titkot. Jó. Rasztába fontam a hajamat, és elutaztam Etiópiába. Ott nagyon sok cannabist elfüstöltem. És vártam. Nem történt semmi. Ezért még többet szívtam. És vártam. Azután megszólított egy ember, s elmondta, hogy nem Etiópiában szívom a kendert, hanem Szudánban. És azt is elmondta, hogy igazából nem is kendert szívok, hanem komlót. Jó. Hazamentem. És megint hosszú évekig csak olvastam. Azután kopaszra beretváltam a fejem, és elutaztam Tibetbe. Vártam. És nem kaptam levegőt. Ezért mindenemet oxigénre költöttem. Amíg el nem fogyott. És jött egy ember, aki elmondta, hogy nem Tibetben vagyok, hanem Nepálban. De addigra megint elfelejtettem, miért is mentem oda. Jó. Hazautaztam, és még többet olvastam. Azután elindultam az Antarktiszra megkeresni a csillagkaput. De Frankfurtban lekéstem a csatlakozást. Vártam. Sokat vártam, mert mindig lekéstem. És megértettem, hogy már sohasem lépem át a csillagkaput, sohasem lépek át más dimenziókba. Mert sohasem jutok el az Antarktiszra. És sehova sem. Jó. Inkább hazamentem. De többet már nem olvastam. Azután egy barátom azt mondta, jöjjek el ide. És eljöttem. Megfeleltem a kérdésekre. De csak azért tudtam megfelelni mindre, mert könnyű kérdések voltak. Szerintem direkt. Azt akartátok, hogy bejöjjek. Jó. Itt vagyok, és nem értem ezt az egészet. Hoztam magammal sok-sok könyvet, de nem olvasok. Nincs kedvem hozzá. Semmihez sincs kedvem. Szerintem hazamegyek. És ott is maradok. Örökre.”

Öcsi hazatérve már nagyon öregnek érezte magát. Talán az is volt! Hatvanhat éves. És akkor találkozott utoljára Inával. Elmondta volna neki, hogy már rájött, kik is egymásnak ők ketten. De nem mondta el. Mert meghalt. Így ér véget ez a regény.

 

ALKOTÓI KONCEPCIÓ

Mesélni szeretnék a férfilétről, a férfivá válás próbálkozásairól, s arról, hogyan lehet elszúrni a legjobb döntéseket is: amikor az átlagélet ellen egy átlagonfelüli lépéssel indul meg az ember, és mégis sikerül oda eljutnia, ahonnan a vesztesek nézik szemlesütve a kopottá taposott földet lábuk előtt. S milyen lehet azt a pillanatot megélni, amikor az egésznek vége, amikor az ember rájön a nagy igazságra, s tudja, hogy onnantól már nincs tovább? A történelem a nagyokról szól. A nagyemberekkel azonosítunk egy-egy kort. Pedig valójában a történelem milliárdnyi kisember milliárdnyi története. A hétköznapok életeiből áll össze aztán az emberiség históriája.

Eddig két regényem jelent meg, mindkettő egy-egy férfi történetét meséli el: a ’Csak az az 1’ a kamasszá váló fiú első találkozása a szerelemmel, búcsúja az apa ideájától, míg a ’Galambketrec’ a gyerekből felnőtté váló, szerelmet kereső férfi kálváriája a családi fészekből kilépve a családalapítás elhatározásáig.

Az ’Ina és Öcsi’ tulajdonképpen a trilógia harmadik, egyben befejező regénye.

A férfi útja – patetikusan így is lehetne összefoglalni. Mégsem így van. Mert mindhárom történet az emberről szól, arról az egyről, aki akár mi is lehetnénk. Az individuum kerül a középpontba, az egyén, aki - valljuk be - a jelen talán legelveszettebb figurája. Van mi, ti és ők. De te, vagy ő, hová tűntetek? És én?

Harminc éve hallgatom rendületlenül Hobótól: „Ki vagyok én?”

Senki nem figyel a másikra. A családok némán élik hétköznapjaikat. A szomszédok nem ismerik egymást. A munkatársak arctalanok. Ma, Magyarországon, Közép-Európában, de tőlünk nyugatra is ez az alapelve a létezésnek. Megszületni, rohanni, elmúlni. Néhány pillanat csak.

Szeretném, ha a megállókban várakozók is kapnának figyelmet. Hogy a jövő rájuk is emlékezzen. Az olyan emberekre, mint regényeim főhősei: az elmélázó, válaszokat kereső hétköznapi antihősökre.

Rengeteget írok. Két megjelent kisregényem mellett közel húsz drámát, majd’ száz színjátékszöveget, novellákat, tárcákat, esszéket, cikkeket adtam - vagy nem adtam ki - kezeim közül. Lételemem az írás. Az, hogy az olvasók, vagy színházba látogatók mit gondolnak róla(m), nehezen hívható elő: aki megszólít, az - a legritkább esetektől eltekintve - hasonlóan látja a világot, mint én. Aki „csak” olvas, az egy élményt raktároz el, s annak az élménynek én, mint író, nem feltétlenül vagyok része(se). Az alkotás az alkotó agyából születik, de a kész alkotás már az alkotó nélkül él tovább. Az író pontot tesz a mű utolsó mondatának végére, elengedi a „kezét”, s onnantól az olvasó, a befogadó formálja olyanná, ami az ő sajátja. Ehhez nem kell az alkotó asszisztálása. Ugyanolyan ember vagyok, mint a pék, a benzinkutas, a professzor, a színész, a politikus, a prostituált és a többiek. Adok és kapok. Erről szól az élet(em).

Öcsi története nem az én történetem. A fantáziám szülte. De itt élek, s ahogy élek, látom a világ folyását. Látom a lehetőségeket. Látom a körülöttem élőket. Belőlük merítek. A milliárdnyi kisemberből. Így Öcsi és én egyek vagyunk. Hasonlóak. Két férfi. Akik a nő nélkül senkik. Van, aki megtalálja párját. Van, aki csak keresi. Ki ismer magára?

Címkék: regény attila cziczó pályázati anyag fészek színház ina és öcsi

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://haromnower.blog.hu/api/trackback/id/tr614329499

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.