Elolvashatjátok 'Galambketrec' című novellaregényemet. Darabolva. Hetente egy-egy fejezetet. Jó lesz?

[23] Állatok és emberek

Tízéves lehettem, amikor eldöntöttem: író leszek. Regényíró! Egyet sajnáltam csak, de azt nagyon: miért nincsenek indiánok a magyar történelemben? Kurucokról, betyárokról, huszárokról hogy lehetne olyan kalandosan írni, mint a nap perzselő tüzében lovagló dakotákról? Ezen elméláztam néhány évig. Könnyű volt félre tenni golyóstollba áztatott álmaimat, mert a következő néhány évben eldöntöttem, hogy zenész leszek, hogy atomkutató leszek, hogy filmrendező leszek, hogy tanár leszek, hogy színész leszek, hogy bankár leszek, hogy teniszező leszek, majd ezeken is morfondíroztam egy sort. Aztán a gimnázium csak rontott a helyzeten, mert szinte naponta döntöttem el, mi is jelenti életem értelmét. Lassan azért bezárult a kör, maradt a hét művészet, bár táncos és képzőművész csak nagyon ritkán, és csak percekig akartam lenni, de a film-színház-muzsika hármas örök dilemmát okozott. Az epika és líra valahol az életértelmek középszintjén lebegett, hiába, a legfőbb kritériumnak nem feleltek meg: híres akartam lenni!

Apámnak köszönhettem. Olyan lelkesen és mély átéléssel tudott mesélni a nagy magyarokról, akik vitték hírünket a nagyvilágba, hogy képtelen voltam ellenállni a kísértésnek. A Nobel-díjasok, a zenészek, színészek (Drakula, hoppá!), filmesek, ajjaj! Naná, hogy bekajáltam. Magyar híresség leszek, pont! Aztán Molnár tanár úr személyében újabb, apámhoz hasonló kaliberű felnőtt lépett be éltembe, hatása ugyanakkora volt rám, két oldalról ért a magaskultúra örvénylő zuhataga. Történelemórái élményszámba mentek, imádtam suliba járni. Lóugrás szerint haladtunk a világtörténelem lineárisnak tűnő vonalán, az emberek történeteit ismertük meg (így mondta), nem kultiválta a tanmenetet, annál inkább a szubjektivitást, kaptunk is ízelítőt a Molnár-féle szemléletből, arról nem is beszélve, hogy mindannyiunk nyelvi fejlődését erősen meghatározta a tanár úr szlengszótára és intellektuális trágársága. (A szófordulatokról nem is beszélve.) Nem voltam egyedül ezzel az élménnyel. A leghátsó padban ült Balog, a nagyhajú, raccsolós, hallgatag srác, ketten voltunk vidékiek, hamar egymásra találtunk. Együtt lelkesedtünk tanárunkért, tiszteletünk jeléül felvettük a Molnár nevet is, idővel az egész osztály amolnároknak szólított minket. Egyedül apám kezelte fenntartásokkal rajongásomat, talán féltékenységből, talán előrelátásból, ma sem tudom, de akkori éveimet két férfi határozta meg, és arra azért szülém is büszke lehetne, hogy nem egy focista vagy popsztár volt az idolom!

Az írással kezdtem, hát most visszakanyarodok eredeti témámhoz. Baloggal (amolnár2) sülve-főve együtt lógtunk, kezdtem megismerni a srácot. És kezdtem érdekesnek, mi több, különlegesnek találni személyiségét. Két markáns esetre emlékszem, ami talán jellemezheti őt. Egyik töriórán a tanár úr behozatta a videót, megkérdezte, hogy akarunk-e filmet nézni (naná!), és levetítette a Hairt. Az osztály nagyobbik része nyerítve nevetett végig, mi Baloggal tátott szájjal élveztük a filmet. Micsoda szabadság és vakmerőség áradt a főszereplőkből! (Balog mondta így Molnár tanár úrnak.) Éreztük, hogy valamit nekünk is tennünk kell, együttérzésünk jeléül az amerikai hippik felé. Én megtanultam az asztalon táncoló Berger dalát, Balog meg a fodrászsulis barátnőjével mikrofonfrizurát csináltatott magának, majd a diri irodájában az iskolavezető szemébe mondta: a nevem Hud, szabad vagyok és betörhetetlen. Persze megkapta az intőjét, apjától meg néhány motiváló sallert, úgyhogy lekerült fejéről a hajkorona, de onnantól kezdve az osztály igazi elismeréssel és az őrülteknek kijáró mély tisztelettel tekintett barátomra. Később néhány történelemórát a dél-afrikai apartheid, s főleg Nelson Mandela életének szentelt kedvenc tanárunk. Milyen hatással? Baloggal megalakítottuk az MNC-t, a Magyar Nemzeti Kongresszust, és kihagyva a békés ellenállást, egyből fegyveres akciót terveztünk a kommunista rezsim ellen. Apámnak tettem valami említést róla, de akkoriban válságban volt egzisztenciája és házassága is, úgyhogy csak röviden beszélt a témáról, annyit azért megtudtam, hogy nélkülünk is kommunista bukta lesz, úgyhogy feloszlattam a mozgalom fegyveres szárnyát. Kár, hogy addigra Balog a vállára tetováltatta a 46664 számot, ami beteljesítette sorsát, gyorsmenetben iskolát váltott, s egy időre eltűnt az életemből.

Tizenhét évesen aztán megint elkapott az írhatnék, már kevésbé akartam híres lenni, viszont túlságosan érzékennyé váltam, s egyetlen lehetőségem ennek kifejezésére az írás volt. Keresztapámról írtam sokat, megrázott halála, aztán egy novellapályázat kiírásában Balogra ismertem: világmegváltó embertársaink! Egy jól sikerült novellában megírtam az együtt eltöltött két évet, még apám is elismerően csettintett: ez a haverod tényleg egy humanitárius csodabogár! Kár, hogy az írásom végül nem jutott az elbírálók elé, valami kézbesítési hibára hivatkoztak a szerkesztőségben, megsértődtem, felhagytam inkább a szépirodalommal. Színjátszani kezdtem, majd a helyi tévében megismerkedtem a mozgóképkultúra (milyen szó már!) szépségeivel, aztán bölcsésznek jelentkeztem, népművelő szakra.

Akkor találkoztunk újból. Ő keresett meg, mintha tegnap váltunk volna el, ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Balog nem hagyta, hogy hetekig nosztalgiázzunk, előjött a farbával, vegyük fel az újrakezdési kölcsönt, és építsünk egy otthont az erdélyi árváknak. Négyszázezer forint! Elkábított az összeg, s őszintén be kell vallanom, a humánum kevésbé. Elindítottuk az ügymenetet, alapítottunk egy céget (Amolnárok Bt.), kinéztünk egy lepukkadt légópincét, az a röhej, hogy simán a kezünkbe nyomták volna a lóvét! Balog mentett meg a tuti eladósodástól, Erdélyben ragadt egy árvaházban, újból évekre eltávolodtunk. Éltem a korai felnőttek (kései kamaszok?) megszokott életét, egyetemre jártam, keserűségben és drámákban gazdag lelki fejlődést produkáltam, józan perceimben azért vidáman habzsolva az életet. Utolsó évesként már nagyon kevés időt töltöttem tanulással, inkább otthon lógtam, tévéműsort szerkesztettem, és egy hangszerbizniszbe is beszálltam, Münchenből hordtuk be a szintetizátorokat, hatalmas haszonnal túladva rajtuk. Akkor találkoztunk megint, ő is hazajött szüleihez, egy asztalos üzemben dolgozott két műszakban, szabadidejében pedig mozgássérült gyerekekkel foglalkozott önkéntesként.

Történt egy durva eset kisvárosunkban. Két fiatalgyerek, erős szélsőjobbos ideológiával felvértezve, felgyújtott egy roma hajléktalant. Szerencsétlen néhány nap után halt meg, a fiatalkorúakat meg felfüggesztett két évre ítélték, gyorseljárással. Esténként összejártunk a haverokkal, sokszor került szóba a téma, Balog sosem szólt egy szót sem, csak rázta a fejét. Egyik alkalommal még a két suhanccal is összefutottunk, nyálas, szőke képű srácok voltak, ellenszenves vigyorral cigányoztak és zsidóztak fennhangon. Kiakadtunk rajtuk, gyorsan fizettünk és áttelepültünk egy másik helyre. Balog nem jött velünk.

Másnap a stúdióban hallottam az első félinformációt, hogy valami gázolás volt éjszaka, két halott. Aztán anyám hívott, hogy hallottam-e a Balogot? Később az egyik haver üzent, hogy azonnal menjek, gáz van. És tényleg az volt. Miután magára hagytuk előző éjjel, ő beült az autójába, megvárta, amíg kijön a két fiú a kocsmából, gázt adott, és átment rajtuk. Egyikük ott, a másik a kórházban halt meg. Ültünk az asztalunknál, egyikünk sem akarta elhinni, hogy ilyen megtörténhet. Hiába, hogy a tévé minden szörnyűséget becsempész az otthonokba, tudom, mert én is részese voltam a tálalásnak, hiába, hogy hallunk félközeli eseteket erőszakosságról, halálról, de hogy az életünk kellős közepén gyilkoljon valaki, szinte a szemünk előtt, az feldolgozhatatlan!

Balog nyolc évet kapott. Különösen kegyetlen, előre megfontolt, kívülről fújja minden halandó ezeket a dumákat. Gyilkolt a barátom. Tudtam volna segíteni? Tudtam volna ellene tenni? Nem hiszem. Megérdemelte a büntetését. Elítélni nem tudtam szívem mélyén, de sajnálni sem.

Elővettem a novellámat, újból elolvastam, szép történetnek tűnt. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy továbbírom, de nem tudtam megtenni. Nem találtam azt a szót, amivel összeköthetném a múltat a jelennel. Egyedül én látogattam meg, fél év múlva. Semmi üveglap, meg telefon sem volt, egy nagy teremben ültünk két kopott széken. Finoman indítottam, hogy van, milyen a kaja, csinál-e valamit? Aztán ő váltott. Hogy megbánta már, de nagyon. De cseszheti. Egy életre. És elhallgatott. Ültünk némán egy félórát, néztünk egymás szemébe, majdnem egy évtized kötött össze minket, együtt lettünk gyerekből felnőttek, mindig is tudtam és láttam, hogy mennyire érzékeny az igazságtalanságokra. Belefutott a mértéktelenség csapdájába. Búsképű lovag volt ő, aki nemes szívű hős is lehetett volna. Ehelyett hétköznapi ember maradt. A rosszabb fajtából.