Elolvashatjátok 'Galambketrec' című novellaregényemet. Darabolva. Hetente egy-egy fejezetet. Jó lesz?
[22] Bajai halászlé
Huszonkét évesen úgy döntöttem, rálépek az önállóság útjára, én ezt a karácsonyt külön töltöm családomtól. Mindent összeszedtem, ami kell egy ilyen alkalomhoz, hátizsákba gyömöszöltem, s elindultam a buszpályaudvarra. Várt rám a vidék, a hófedte csendes utcák! (Jaj.)
Apámnak olyan pincéje van, mint egy meseházikó! Nagy örömét leli boraiban, kéthetente megtesz kétszáz kilométert, lefejti, öntögeti, megkóstolja, de leginkább nézegeti hordóit. Maga az objektum klasszikus, félköríves borospince, nemespenésszel, télen-nyáron tizenkét fokra beállítva, nem csodálom apám lelkesedését: egy élet megérdemelt gyümölcse az a pince. A lakórész kétszintes, mindennel felszerelt, szeneskályha az emeleten, kandalló a földszinten, mint kamaszkorom legnyálasabb klipjében. (Wham.) Tömegközlekedéssel nehezen megközelíthető, ez valamit ront az értékén, de aki magányra vágyik, szenvedjen is meg érte!
Baján kellett átszállnom. Kinéztem a buszt, fél négykor indul, hatra legkésőbb ott vagyok, keresek egy frankó helyi járatot, hétkor már lobog a tűz a kályhában. Megvettem a jegyet, leültem a legkopottabb padra, kimondottan boldogan vártam az indulást. Öcsém érkezett lélekszakadva. Mi van veled? − rontott rám köszönés nélkül. Hogy-hogy mi van? Semmi. (Akkor minek megyek? Csak úgy.) Hát annyira hihetetlen, hogy az ember kipróbálná az egyedüllétet? Mikor, ha nem karácsonykor? Az az igazi lemondás! Beültünk egy sörre a szomszéd kocsmába. Hogy beszélgessünk. Szegény öcsém, nehezen értett meg. Fiatal még ehhez. Ez egyfajta férfivá avatás. Felnőttpróba. Nézett rám, csak rázta a fejét, arra nem gondolok, hogy őt hagyom ott egyedül? Húsz éve minden szentestét együtt töltöttünk. Igaza volt. Kár, hogy már nem volt visszaút, apu csökönyösségét én örököltem. Szerencsétlen, majdnem elsírta magát. Aztán teljesen váratlanul megölelt, s amilyen hirtelen jött, úgy hagyott magamra. Éppen elértem a hatos buszt.
Rosszul kalkuláltam, mert kilenckor szálltam le a bajai pályaudvaron. Csatlakozás persze már nem volt. Rajtam kívül egy volános egyenruhában bóklászó pasas fújta cigifüstjét a váróteremben, meg ült valaki a nagy vaskályha mögött. Ki lehet? Kíváncsi voltam, unott arccal elsétáltam előtte, fuldokolva röhögtem, ahogy alibiként olvastam a menetrendet. Egy ázsiai kiscsaj. Három hatalmas gurulós bőrönd hevert lábai előtt, egy gyűrött papírral kezében nézett maga elé kétségbeesetten. Mit kereshet itt? Visszasétáltam a bejárathoz, volt elég gondom, hamar elmúlt a jókedvem. A lány erőltetett kedvességgel rám mosolygott. Én vissza. Csak erre várt, felpattant, és a filmekből már hallott csipogással beszélni kezdett. Hangosan és sokat. Közben mutogatta a fecnit, valami utcanév volt rajta. Nem értettem semmit, próbálkoztam angollal, némettel, hiába. Ráztam a fejem, felhúztam vállamat, széttártam karjaimat, hogyan jelezzem még neki, hogy rám nem számíthat? Zekícs! − rángatta könnyes szemmel kabátomat. Zekícs! Hogy segítsek, amikor én is bajban voltam? Elég nagyban!
Az egyenruhás tett egy megjegyzést a kis sárgára, meg hogy vigyázzak csak ezekkel, aztán magunkra hagyott. Nem tudtam mozdulni, zavartan vakartam a fejem, a lány ezt biztatásnak vehette, mert szedelődzködni kezdett. Magányomat egy időre fel kellett adnom. A három bőrönd között gyorsan tipegő lábakból tudtam, hogy indulhatunk. De hova? Kzsömöm − mosolygott rám két csíkszem a félhomályban. A főtéren battyogtunk, egy rendőrt kerestem a környéken, de miért is találnék? Szenteste volt már jócskán, tíz óra körül járt az idő. Tettünk néhány kört, akkor lett elegem. Feladom! Kihámoztam a poggyászai közül, megfogtam kedvesen két vállát, és nyitottam számat, hogy tudatosítsam benne cserbenhagyását. De csak vigyorgott, sután felemelte kezét, magára mutatott: Juio. (Mi van?) Juio. Tyá? − bökött mellbe apró mutatóujjával. Mi van? − kérdeztem, s néztem értetlenkedve (nem először!) szemébe. Bivan, szie. Kezet nyújtott. Nem értettem. De megsajnáltam. Becsültem optimizmusát. Hogy kerülhetett ide, a világ végére? Egyáltalán hány éves lehet? Nyolc és negyven közöttire saccoltam. Juio! − mutogatott magára. (És rám: Bivan.)
Gyere, Juio! − módosítottam karácsonyi elképzelésemet, és elindultam. Kaptam ajándékba egy kis egzotikumot, a magány helyett. Éhes voltam, nagyon. Baján nehéz volt éttermet találni kilencvenöt szentéjszakáján, de sikerült. Addigra már én húztam a három batárt is, nevetve mondtam neki, hogy üljön csak a nyakamba, van egy ilyen magyar népmese. Nevetett ő is. És megállás nélkül beszélt. Olyan volt, mint egy kedves játékbaba. Jól nézhettünk ki. A csárdában kellemes magyarnóta és meleg fogadott. A szélső asztalnál egy pincér, a konyha ajtajában a szakács aludt. Juióval leültünk, mutattam kézjelekkel, hogy eszünk. Újabb könnyek jelentek meg szemében, egy marék ismeretlen grafikájú papírpénzt vett elő. Megnyugtattam, hogy van nálam forint. (Kézjelekkel.) A sírásra kinyitotta szemét a pincér, nagyot nyújtózott, s komótosan beállt asztalunkhoz. Mit tetszik? Mikor beléptünk, már éreztem a semmivel sem összetéveszthető illatot. Halászlét kértem, tésztával. Két nagy adagot. És egy üveg vörösbort. Juio csendben kivárta a procedúrát, csak aztán szólalt meg. Szokásához híven hangosan és sokat beszélt. Bár tudnám, mit mesél! Csak néztem, néztem, s azt vettem észre, hogy szép. Még életemben nem láttam ázsiai embert (élőben), ezért találtam különösen érdekesnek a szemét. Mindeddig úgy hittem, hogy két csík az arcon. Pedig nem. A szépen ívelt, magas szemhéj, s alatta a hatalmas barna szemgolyó kimondottan gyönyörű volt. Milyen állatias tud lenni az ember! Kamasz álmaim pajzán verzióiban sokszor képzeltem partneremnek kínai lányt, foglalkoztatott, hogy milyen lehet velük szeretkezni? Mintha valami állatkáról, vagy egy különleges tárgyról beszélnék! Undorodtam saját érzéketlenségemtől. Abban bízhattam, hogy ugyanezeket gondolja rólam.
Megérkezett a frissiben felmelegített hallé, piroslott a paprikától, két nagy szelet haldarab úszkált a sűrű lében, mégis nagy élvezettel ettük. Neki is ízlett. Hungarikum. (Bajaikum.) Sokáig ettünk, borozgattunk és beszélgettünk. Úgy, hogy fogalmunk sem volt a másik mondatainak értelméről. Mégis azt éreztem, hogy értjük egymást. Néha egyszerre beszéltünk, jó hangosan, néha hallgattuk a másikat. Kedves dallama volt anyanyelvének. Vajon ő is ezt gondolta? Elkapta a kezem, tenyeremre rajzolgatott ujjával. És hangosan nevetett. Kacagott! Izgató volt az érintése. Még alig voltam túl azon az életszakaszomon, amikor pillanatok alatt szerelmes lettem, bárkibe. Juio megbizsergette szívemet. Gyorsan fizettem, menjünk inkább, a hideg majd lehűt. Éjfél előtt néhány perccel volt, álltunk Baja főterén. Meglepően sok ember került elő a semmiből. Hát persze, a mise. Megfogtam a lány kezét, s a málháktól kissé sántikálva ugyan, de sietve beszáguldottunk egy templomba. Gyerekkorom óta nem jártam ott. Milyen fenséges! És nagy. Juio is tátotta a száját, élveztem sikeremet. Áhítat és meleg járta át testem. Végig a páromat néztem. Juio gyönyörű lány!
Az éjféli mise és egy kiadós séta után, a Duna-parton ültünk. Kezdtem érezni a fáradtságot. Mégiscsak tél volt, hideg, könnyebben gyengül el az ember. Aludni kéne, de hol? Már Juio is hallgatag volt. Nem panaszkodott, de éreztem mosolyán, hogy kipurcant. Mutattam az alvás egyezményes jelét, ő is összetette két kezét, s ráfektette arcát. Szép volt, ahogy ringott csukott szemmel. Szállodára nem volt elég pénzem, esetleg taxival elmehetnénk a pincébe, húsz kilométer csak, de hol talál az ember szabad kocsit szenthajnalban? Kétségbeesetten néztem körbe. A parton, sötét magányukban, nyaralók sorakoztak. És ha?
Tíz perc múlva egy gyertyafényes szoba közepén ültünk. Meleg nem, de fedél volt a fejünk felett (nagymamám szövege), Juio is feléledt. Kacagva mesélt, kalimpáló szívvel hallgattam. Gondolataim már az erotika mezején gázoltak, kedvesem hangjának dallama csak fokozta vágyamat. Hogyan mondják juióul, hogy ott, ott, ott, mééég! Milyen árulkodó is tud lenni egy ábrándozó arc! Juio is észrevehette, merre járnak gondolataim. Elhallgatott, arca megrándult, s közelebb csúszott hozzám. Hosszan néztük egymást. Lassan blúzához nyúlt, s kezdte lefejteni válláról. De arca nem vágyat tükrözött. Inkább a zavart alázatot. Nem, nem, így nem akarom! Megfogtam kezét, s intettem, hogy ne folytassa. Lesütötte a szemét, megkönnyebbült. Összebújva aludtunk el, a kabátommal takaróztunk.
Napsütésre nyitottam ki szemeimet, már majdnem dél volt. Megszokott mosolyával köszöntött, némán. A fürdőben persze nem volt víz, kócosan, mosdatlanul hagytuk ott a házat. (Egy zárral jövök.) Visszamentünk a pályaudvarra. Elkértem a cetlijét. Hát persze, Budapest. (Hogy a fenébe keveredett Bajára?) Megvettem a jegyét, magamnak is, haza. A pince még várhat. Elbúcsúztunk. Magához húzott, egy fejjel volt kisebb nálam, megfogta arcomat, s homlokunkat összeérintette. Náluk így szokás? Vagy csak miattam tette? Integetett az ablakból. Szomorúan néztem utána.
Akkoriban már évek óta vártam azt a pillanatot, amikor kimondhatom végre: felnőtt vagyok! Azon az éjjelen úgy éreztem, hogy már majdnem. A család örült nekem. Hagytak a halászléből. (Bajai!) Öcsémmel este már ordítva röhögtünk az aktuális Bud Spencer filmen. A szentestét sajnálta. Hogy külön voltunk. Ha tudta volna! Mert azóta sem töltöttünk együtt egyet sem. Ez az élet rendje. Apu főzi kettejüknek a halászlét, öcsém a családjának, én az éppen aktuális szerelmemnek. Tésztával persze, ahogyan nálunk szokás. A családban.
