Elolvashatjátok 'Galambketrec' című novellaregényemet. Darabolva. Hetente egy-egy fejezetet. Jó lesz?

[18] Majdnem

Az ősanya tehet mindenről! Azokkal a hatalmas melleivel, na jó, emlőivel, elkábítja a szerencsétlen fiatalembert, függőségben tartja bimbózó szexualitásának romantikájában… hoppá, ez képzavar.

Újbekezdés. Az van (volt), hogy a városi tévé egyetlen, de pótolhatatlan riportere rám vetette karmait, dekoltázsát lejjebb csúsztatta, képtelen voltam védekezni ellene, hiába a tíz év korkülönbség, triplaikszelles bébi volt Gina.

A tehetségemnek köszönhettem őt, meg a rendszerváltásnak. Pályázat a gimnáziumban: az elrettentő kommunizmus. Nem volt nehéz jó filmet forgatni, alapanyag dögivel állt rendelkezésünkre, az meg a többi pályázó hülyesége volt, hogy vérkomolyan rohantak neki a témának. Az irónia csak nekem jutott eszembe. (Meg apámnak, de ezt hagyjuk!) A hatórás vetítés így háromszáznegyven perc unalomból és húsz perc állatias röhögésből állt össze, naná, hogy díjnyertes lettem, jöhetett is az interjú. Ginával. Hápogtam, dadogtam, tőmondatokat nyögtem kiszáradt számmal, de az a két gyönyörű szemem megtette hatását. A viccben is kivárják a fiatalabbik nagykorúságát, velünk is ez történt. Plátói kapcsolatunkat vágással és szerkesztéssel hidaltuk át, egy hónapom volt a tizennyolcig, tudtam, hogy akkor aztán!

Minden klappolt! Pont szombatra esett a nagy nap, apuék pont pincelátogatást terveztek be hétvégére, mindenki pont ráért, Frenki még a diszkós cuccot is megszerezte a művházból, ahány csajnak szóltam, mindenki ígérte, hogy ott lesz, még Balog is vállalta az embertársaival elkerülhetetlen érintkezést, s a legfontosabb, hogy Gina is teljes mellszélességgel készült és nyomult, főleg az utolsó napokban. Akkor már sülve-főve együtt voltunk, csicskása lettem a stúdióban, de tudtam, hogy megéri. És ő sem titkolta vágyait.

Apuék reggel lekoptak, vigyázz a házra, ugye nem lesztek sokan, jaj, miért mentünk bele (anyu), de viszonylag simán és sebesen távolodtak a háztól, felnőtt szerelmem beteljesülésének színhelyétől. Másfél óra alatt előkészítettem a kéglit, Frenki beszerelte a hangszettet, hazaugrott átöltözni, kora délután egyedül ücsörögtem a teraszon, próbálgatva a cigarettázás művészetét, minimum, hogy két doboz bagót lenyomok tüdőmbe, naná, felnőtt leszek! Csengőnk herélt csilingelése ugrasztott ki álmodozásom kényelmes pozíciójából, gyorsan eltűntettem a frissen ropogós marlbit, és csodálkozó (lelkemben inkább felháborodott) tekintettel köszöntöttem nagybátyámékat, akik erődemonstrációt nem nélkülözve hatoltak be indiai illattól (füstölő, egyenesen Bécsből) kéjelgő nappalinkba.

Na figyelj, svihák, Gerikét itt hagyjuk, színházba megyünk, a Macskákra, anyáddal megbeszéltük, elbírsz vele.

És Gerike, aki valójában Gedeon, selypítő üvöltéssel rohant felém, kezében a gondosan elrejtett american blenddel. (Ez mi? Izé, apué. Ja!) Két cuppanós nyálfolt az arcomon, egy erős, de barátságos kézfogás, és rokonaim (akkor éppen halállistám előkelő első helyén elhelyezkedve) ugyanolyan gyorsan távoztak, ahogy betoppantak nyugalmamba.

Gerike maradt. Mit csináljak?

Szerencsére reakcióidőm örökölten fergeteges sebességgel bír, néhány perc alatt kidolgoztam a tervet. Gerikét lefárasztom, anyuék szobájában szállásolom el, a hangerőt kicsit lejjebb vesszük, táncolni tudunk, füstölni amúgy is a teraszon lehet, s a szobám szabad, mint a vándormadár fészke, Gina, te édes, enyém leszel, kétszer! És úgy is tettem, kisvasutaztunk, kártyavárat építettünk, másfél emeletig jutottam, a kispöcs annyira szuszogott, hogy dőlt az építmény, ezt a szakmát is kihagyom inkább, pedig nagyapám liblingje a Demján Sándor: csak egy szavamba kerül, beraklak valamelyik építkezésére − nyitott általában az öreg. Aztán átpakoltuk a könyveket, lovagoltunk, fociztunk, fogkrémet kentünk az ablakra (Gerike ötletéből), és hétkor akkorát ásított, hogy recsegett az állkapcsa, gyorsan megfürdettem, az ünnepi pólómat sajnos levizelte, nem ütöttem, az agresszivitás nyugalmat nem szül, pedig Gerikének az kell: nyugalom és álmosan nehéz szempillák. Egy rövid mesével kergettem álomba, Piroska meg Jancsi meg Juliska, megspékelve az éneklő állatokkal, homályos emlék már nekem a Grimm testvérek és Benedek Elek világa. Az az igazság, hogy a várt szemlecsukódás pillanatában kedvesnek éreztem a pillanatot, még csak két és fél éves, aranyos kissrác ez a rokongyerek!

Kedvenc Jimi Hendrix emlékfelsőmben ültem ki a teraszra egy nyugtató (és szoktató) cigire, próbáltam felkészíteni lelkem a nagy estére, milyen lehet felnőttnek lenni? Csak úgy eldobhatom fiatalságomat, mit érzek vajon, agyam magától átáll az új rendszerre? Mire emlékszem majd? Kell-e emlékeznem valamire is ebből a szerencsétlen, igazságtalan, örök harcra kényszerítő gyerekkorból?

Gerike vigyorgott rám a konyhából. Apró kezecskéjével a riglit tekerte el éppen, lezárva a köztünk kialakuló béketárgyalásokat, engem pedig kegyetlenül kizárva a lakásból. Mert anyu szerint, ha kívül is van kilincs, akkor betörnek, minek oda, elég azt belülről zárni! Anyám egész családját eltüntettem volna szívem szerint a világból, nagybácsistól, Gerikéstől, nagyapástól, cakumpakk! Te hülye gyerek, mit csináltál?

Éreztem a tragédia előszelének savanyú ízét a torkomban, de bíztam. Végül is már majdnem fiúcska, a legót is ügyesen kezeli, a fogpasztáról nem is beszélve, Gerike, nyisd ki az ajtót!

Nem. Huje vaty!

Szóval kifigyelt a kis piszok. Hiába a színjáték, arcomra biztos kiült az ellenszenv. Ezt érdemlem? Gerikétől? (Az élettől?) Próbálkoztam szépszóval, üvöltéssel, a két és fél éves érdeklődő arccal figyelte a szenvedésemet, majd eltotyogott. Reméltem, hogy nem tüzet rakni indult, vagy vízzel elárasztani a lakást! Hosszú percek után jött vissza, anyu paplanját és kispárnáját maga mögött húzva, és kényelmesen elhelyezkedett a konyha rideg kövezetén. Szívem is az volt: rideg és megkövült.

Mert megszólalt a kapucsengőnk. (Herélt csilingeléssel.) Megjöttek. És most? Vártam. Mondjuk a csodára. A csengő egyre vadabbul üvöltött, majd rövid csend után megszólalt a telefon. (A nappaliban.) Gerike felnézett, hallgatta a dallamot. Láthatóan nyugodt volt. Bezzeg ha létezne az az amerikai scifikben már annyiszor megjátszott gondolatátvitel, rettegve szűkölt volna, mert abban a pillanatban éppen karóba húztam a kis vakarékot. Újból a kapucsengő következett, rövid hatásszünetekkel, tíz percen át. Erőtlenül kiáltottam egyet, semmi válasz. Hogy is hallanák meg az utcán állva! Azért próbálkoztam, hátha. Semmi. Sírni akartam, az se ment.

Te mit csinálsz?

Balog állt a terasz alatt. Hogy került oda? (Bemászott. Gyakorlatias ember.) Röviden elmeséltem az aktuális állapotot, néhány ahával válaszolt. Gerike is fülelt, szép szemeit akartam ólommal kiégetni, nem vette az adást, érdeklődő tekintettel várta a fejleményeket. Balogtól megkérdeztem, hogy hányan vannak. Sokan, egy csomó csaj a suliból, meg faszik is, meg az az öreg tévés csaj. (Tudom, a nagymellű.) Ja, és Frenki, aki elég ideges. Lerogytam a székre, rágyújtottam, Balog is kért, cigiztünk, légvonalban alig mérhető távolságra egymástól. Lenéztem, mérlegeltem, mivel járhat négy méter zuhanás, nem kockáztattam, minek? Az utcán bulizzunk? Egy ilyen ciki helyzet után? Balog eltaposta a csikket anyám kedvenc kék virágjain (a sötétben nem látszott a színük), téblábolt egy darabig, többször felnézett rám, aztán lezárta a drámaian komikus jelenetet: akkor szerintem mi most elmegyünk.

És elmentek. Mindenki!

Egyedül maradtam. Ja, meg Gerike, az ajtó túloldalán. Először gondoltam bele, milyen védtelen kispöcs az unokaöcsém. És ha valami történik vele? Hihettem volna a nyugalmi helyzetnek, ahogy a konyha közepén aludt tátott szájjal anyuék selyem ágyneműjén, de nem olyan családból származom én, hogy felüljek efféle álcázásnak. Minden gyerek rossz, minden gyerek rosszat akar, s mindennek én iszom meg a levét − anyai tanok, nálunk. És ha betörném? Az üveget! Megjelent előttem anyám ordításra nyitódó szája, mit kapnék, te jó ég! Mennyibe kerülne megcsináltatni, mi lesz addig, betörnek a betörők, ez van. A beszarás. (Részemről.) És az örök parázás. (Anyámtól.) Elgondolkoztam, mi is ez. Kötelességtudat? Felelősség? Ha megmentem Gerikét, azzal vajon kiegyenlíteném anyám anyagi természetű (m)értékrendjét? A kötelességem vajon az, hogy védjem a családi vagyont, vagy megóvjam családi oldalágamat? Á, csak egy verzió létezik, a tizennyolc éve érvényben lévő anyám dogmája az életünkről! Az életemről. Inkább elaludtam.

Éles fájdalomra ébredtem, Gerike térdelt a tökömön: kakjót akajok! A terasz ajtó kitárulva, elrobogtam halálosan gyűlölt kiskorú rokonom mellett, dühödten csapkodtam össze-vissza, csak úgy magamnak, kinéztem az utcafrontra, senki sem állt a kapuban. Persze, majd ott szobrozik mondjuk Gina, s engem vár, mi? Megcsináltam a kakaóját, összeszedtem az ágyneműt, persze hogy belehugyozott, kidobtam a szennyesbe. Papírt kért meg színes ceruzát, adtam neki, aztán rendet raktam, nem volt nagy kupi, haha! Nemsokára megjöttek a nagybátyámék, agyondicsértek, milyen ügyes vagyok, már kiléptek a bejárati ajtón, amikor Gerike szaladt vissza hozzám: szejeterelek. És egy nyálas puszit meg egy összefirkált papírlapot nyomott a képembe.

Tíz perccel később már semmi sem emlékeztetett az elmúlt fél nap történéseire. Belepréselődtem a kopott fotelba, és üveges tekintettel néztem a semmit. Majdnem. Ez járt a fejemben. Majdnem buli volt, majdnem sikerült, majdnem megvolt. Örüljek neki? Hát nem! Gerike, cseszd meg…!

Aztán észrevettem, hogy kezemben van a rajza. Jé, egész ügyesen firkálgat a kisöreg. Egy nagy ablakot ákombákolt a lap közepére, az ablakban egy fej, amiből kiáll egy hosszú rúd, aha, ez én vagyok. (Kompromittáló kép, apuéknak majd néhány év múlva!) És az ablakon egy baszott nagy rigli. Bezárva. Legalább van humorérzéke a kölyöknek! (Akkor rossz ember nem lehet, mi?)