Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

HTML

CZAT

mit gondolok? azt, amit te. vagy nem? de. nem. de. nem! de! nem. akkor is! [www.cziczo.hu]

Friss topikok

  • Dr. Visor Karola: #masturhate (2014.05.27. 12:36) Imre, te fütyi vagyol?
  • bikmakk: Kortárs irodalomra, művészfilmre, komolyzenére és színházra már pedig szükség van. Ez nem lehet ké... (2014.05.24. 14:41) Mert.
  • : @Tomi from Space: Szerintem előbb olvass... (2014.02.15. 16:26) Az egészen más...
  • Cziczó Attila: terraincognita.uw.hu/2676.jpg (2014.02.15. 09:04) Ha kicsi lennék...
  • Cziczó Attila: 10% színtiszta (2012.05.17. 08:56) Génjeim

Linkblog

Címkék

Címkefelhő

Így készült… az ’Iskolapélda’

czatti 2011.02.02. 07:07

Két éve már, hogy hivatalosan is népszerűek és közellenségek lettünk. A Fém betett. (Ide és oda.) Fürödtünk a sikerben, szoktuk az intrikát, alakult a kondíció, megvetettük lábunkat a deszkákon. Már a „csúcson” azon tanakodtunk, mi lesz a következő cziczós darab? Egy rövid csehovi kitérő után érkezett meg a válasz: az iskola. (Példa?)
 

Az újszínházas szárnyalásunk közepette a diákcsoportokkal is alkottunk tovább. Bugyin egy lelkes, és - akkorra már - érett, izgalmas csapat alakulgatott éppen. Aktuális kamaszdrámánkkal - Körforgalom - a szerelem végeláthatatlan útvesztőit boncolgattuk. Nem részletezem tovább, egyik fesztiválon Lukács Laci zsűrizett bennünket (tudjátok: Kompánia, Budakeszi!), s elég elismerően szólt rólunk, majd egy vezérhúzással meghívott Zsámbékra: a készülő nemzetközi produkciójukban vegyek részt, mint alkotótárs! Megtisztelő volt a felkérés, izgalmas az együttalkotás, és felejthetetlen a nyár. (Senkiföldje.)

 
Egyik fülledt nyári estén ültem a betonhangár előtt, háttérben a lemenő nap csodálatos színei ragyogtak (akkoriban tiltott volt ez az elérzékenyülés), s megláttam „a” képet: megtört emberek ülnek egymás mellett, nem szólnak, szomorúak, egyikük sír, a másik teste megfeszül, ki görnyedt, ki egyenes. Fájdalmas pillanat: el kell menniük! Hová? És fűztem tovább a gondolatot: el kell menniük az iskolából. (Tanárok?) És jött a gonosz, aki elvette tőlük... De mit? (A tudást!) És így ment ez, néztem magam elé, örökkévalóságnak tűnt az a néhány pillanat, de a gondolatfoszlányokból egyszer csak színház lett. 
 
Mi a címe? - kérdezték a többiek. 
 
Aztán elbúcsúztam Zsámbéktól - akkor még úgy gondoltam, nem véglegesen -, következett aktuális nomád(dráma)táborunk, sokat meséltem a csapatnak ötletemről, naponta alakítgattam a történetet, s lassan összeállt a vázlat. Ősszel megírtam magabiztos levelemet Irénnek, a zsámbéki nyár mindenhatójának, majd még egyszer elküldtem, majd még egyszer. Nem jött válasz. És kihűlt a láng, az iskola perifériára szorult. (Hiszen csak „oda” tudtam elképzelni a színképemet, a zsámbéki domboldalba!)
 
Csehovoztunk, színházat építgettünk, égtünk, fáztunk, alakulgattunk, majd jött a tavasz, s újra téma lett az iskola. (Közben további öt pályázatra kaptunk nemleges választ, amit akkor még személyeskedésnek véltem, ma már tudom, hogy itt (f)osztogatás folyik, kérem, a leghangosabban zokogók nyúlják le a legtöbb lét, sírni kell, vagy bírni! Vagy írni.)
 
 
A végső lökést Ján érkezése adta. Egy férfi érkezett hozzánk, stílussal, egyéniséggel, veleszületett kedvességgel, és akart játszani. Hát jó! Leírt szövegkönyv ugyan még nem volt, de nekiálltunk az Iskolapélda munkabemutatójának. És jeleneteztünk. Alakítgattunk. Nevettünk. Játszottunk. De a legtöbb időt elbeszélgettük. (Ki.) Az étvágyam is megjött: megírtam néhány jelenetet. Majd május végén bemutattuk. Siker! (Pénz, csillogás.) Összejött, és egyértelmű lett: itt nincs még vége.
 
Nyáron megírtam még Ady-átiratomat, majd a Gyenge vagyok is papírra vetült, és a táborba már a kész kéziratot vittem magammal. Egy év után elkészült. (Megérett.) Mit akartam leírni? Mindig a jelent. A mát. Magyarországot, az itt élőket. Hogyan látjuk, hogyan látják, hogyan látom őket? Mondhatni, hogy kissé realista lett. És?
 
Kinek mit jelent a valóság? Nekem ennyi szerencsétlent. Akik simán változtathatnak. De nem akarnak. Demagóg összegzéssel: tükröt állítottam a mai magyar társadalomnak. "Ezt tudom rólatok, ez nem tetszik, ez vérciki, ez nem maradhat így!" Vagy maradhat, de akkor ne csodálkozzék senki! Hogy a középkor pora még a talpunkról porlik. Hogy egyedül vagyunk. Hogy fakarddal döngetjük a kővárat. Hogy ki nem állnak minket. Hogy utálnak minket! Jogosan? „Nobody is hated as much in the world as the Hungarians are by the Hungarians.” Sötét képek. Ezért kellett egy keret, ami széppé - és optimistává - teheti ezt a (szín)képet. Szegény tanárok! Minden tanári kar egy kismagyarország. Kismagyarok. Kisemberek. Így esendőek is. (S talán szerethetőek…?)
És mennyire bejött! (Így utólag látható igazán.) A félrevezetés. Ha valaki csak a tanárokat veszi észre, akkor semmit nem lát. A világ egy nagy fekete lyuk. Ahogy az életben is. Mint egy izmus. A "kívüli" nem lényeges. Miközben az irányít! Mátrix.
 
 
Ősszel átalakult a színház, kibővült a társulat (korosodott!), felújítottunk két kamaszdrámát, majd elkezdtük végre. Kikkel? Kilenc szereplővel. (Nagy szám!) Hatan a munkabemutatóból, plusz Nanni, a lassan véremmé váló őskövület (legrégebbi), és a két új jövevény: Tamás és Attila. (Hogy ők hogyan kerültek ide, külön fejezetet érdemelne!) Kezdődött a színházcsinálás. Ami végtermékében művészeti alkotás, folyamatában munka. (Együttlét, önismeret, csoportterápia stb.) És ez utóbbi a legnehezebb: úgy munkálkodni, hogy játéknak tűnjön! Kulisszatitkok jönnek, kéretik megfejteni a betűk láthatóságát, haha!
 
Mi a (színházi) rendezés? Sakk. Játszmák. Nem tudok és akarok ’úgy általában’ összegezni, ezért csak magamról írok. Egy fontos szó: írok. Mert nálam az alkotás így értendő, egészben. (Vagy túinvan?) Otthonról hozott anyagból dolgozom, ami folyamatos színpadra állítást jelent. Már az ötletelésnél színpadot látok a tudatalattim felett két centivel, ami pluszban megspékelődik egy rakás filmes megoldással (filmszerű), talán ez adja a legfelismerhetőbb fészkes ízt előadásaimnak. Tehát: egy próbafolyamat úgy indul, hogy a rendező (én) már készen látja a végét. (Nem félkészen, hanem teljes egészében.) Mint amikor lepereg életed filmje - kábé olyan ez. A hangulat, a dinamika, a tér, a feszültség, a kiemelt pontok, a sematikus percek, az ívek, mind-mind készen állnak. Felkészültek! Hogy lehet ez? Hogyan nem változik a közösség hatására mindez? Nem tudom. (Ami nem igaz, mert tudom. De titok!) Mert változik, persze, hiszen hogyan lehetne egységet létrehozni az egyének nélkül? Egyéniségek nélkül. Fontos az emberismeret. Az emberek (meg)ismerése. Fontos az alázat. (Ez a legnehezebb néha, hehe.) Az alázat kiérdemlése. A jövőbe látás és nézés. Az apró részletek és az egész egyazon idejű irányítása. Mennyi figyelem, erő, megalkuvás, finomság, nyersesség szükségeltetik egy ilyen művelethez! Ezért imádom csinálni. Ezért csinálom.
 
Ahogyan a munkabemutató improvizációiból megmaradt szövegtöredékek beépültek a készbe! Ahogyan a jelenetek ésszerűtlennek tűnő egymásutániságából kialakult a folyamat, amit darabnak hívunk! Ahogyan színt kaptak a szürke árnyalataiból kinövő karakterek! Ahogyan megszületett tanári kar, a zemberekkel, Magyarország archetípusaival! (A hiú, a makacs, az önzetlen, az önző, a naiv, az érzéketlen, a kirekesztő, a hatalmas, és a remény rabja.) És a máig vitatott, de dramaturgiailag nélkülözhetetlen autszájderek: a Szlovák család létjogosultsága, az erdei magyarok romhányisan odamondó hatalomkritikája, a mesterek hegyibeszéde, a röhejes zeu, ésatöbbi, ésatöbbi. 
 
 
És a legeslegfontosabb: a(z alkotó)társak! Ancsi, aki nélkül nincs színház! Jelmez, smink, díszlet, arcok, képek, ahogyan elképzelni sem tudtam. Csak általa. És Ján zenéje! Az az atmoszféra, amit érezni lehet, de megvalósítani csak keveseknek sikerülhet. Máté szorgos kezei és munkabírása! És maga a színház. Színházunk! (A Jemol.) A hely, ami átalakul általunk.
A próbák komolysága és játékossága. Amatőr és fiatal - ingovány mindkét népség. És mégis volt erő az utolsó pillanatig, de semmi erőlködés! Maradt játék az egész. Jórészt. Mert viták voltak. Parttalanok is. Ennyi ember, ennyi ideig „összezárva”: nem is lehet másképp. Hullámok nélkül nincs szikladöngetés. (Érthető?)
 
 
Örülök, hogy ezekkel az emberekkel tölthettem a meleget és hideget árasztó őszt. A cél ismét teljesítve lett. (Nem nyelvhelyes, de így mondom.) Tanultunk egymástól. Ki és mit hasznosít ebből? Az már nem iskolapélda. (Vagy de?) Mert - ahogy lenni szokott -, a bemutatók sorával a színdarabom szépen lassan, vissza-visszanézve, egy legördülő könnycseppel arcán elengedte a kezem, s önálló lett. A színészeké. A nézőké. A mulandóságé és/vagy enyészeté. (De kíváncsi vagyok!)
 
 
Megcsináltuk. De jó, hogy nem Zsámbékon! De jó, hogy a Jemolban! Otthon. Ancsival, Jánnal. Régiekkel, újakkal. És - nagy-nagy örömömre - Verával és Bandival! Így kerek ez a történet. (Körforgalom.)
 

Címkék: színpad színház abszurd dráma író cziczó attila színjátszás így készült iskolapélda jemol fészek színház

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://haromnower.blog.hu/api/trackback/id/tr882632242

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.