Megírtam életem első monodrámáját. Egy nő mesél. Érdekes feladat volt, s izgalmas munka. Egy hétig írtam. Kb. egy éve van a fejemben. Nem mindig készült egyszereplősre, de az lett. Ennek örülök! S most íme, néhány mondat a legelejéről. A többit majd meglátjátok, haha...!
Krisztián középsőujja nem ferde, hanem görbe. Óriási különbség! Én tudom. A ferde ilyen. A görbe pedig ilyen. ’98 tavaszán én tekertem ki. Aznap lettem ötven. Valami eltört bennem. Benne is. Sírt, mint egy szopós malac. A Horn-Orbán vita alatt történt. Matatott. Nem akartam. Ő csak folytatta. Nagyon nem akartam. Nem a Horn vagy az Orbán miatt! A Bárdoska élete legjobb formáját hozta. Bájos volt akkor még. Megmarkoltam, és kitekertem. Sírt, aztán üvöltött. Leállatozott. Azóta iszom konyakot. Az volt kéznél. Megszoktam, rászoktam. Élni sem tudnék már nélküle. Akkor nem voltam részeg! Krisztián mániája, hogy alkoholista vagyok. Mit tud a témáról? Semmit. Megiszok naponta 1-2 pohárka konyakot. Attól még nem leszek alkesz. Ő is megnéz hetente egy focimeccset, de attól még nem mondanám sportembernek. Különben sem sport a foci. Nézhetne hetente többet is, de egyfolytában dolgozik. Krisztián sosincs itthon. Pedig kellemes otthon ez. Negyven éve élek itt. Élünk… Élünk? Dehogy! Most mondok valami újat, valami senki által meg nem tapasztalt, hatalmas nagy életbölcsességet: ez a mi hosszanti házasságunk egy nagy rakás…