Katona Klári ma boldogan lépett ki az utcára, mosolygott a szeme, szája, orcája, érdekes, ez rímel – gondolta, s dallamot dúdolt a kezdetleges szöveghez.
A szemközti trafik nyitott ajtaja mellett is egy boldog – mosolygós szemű, szájú, orcájú stb. – ember állt. Egy férfi. Katona Klárit figyelte. Várta, amíg egészen közel elhalad mellette, nadrágszoknyája szinte súrolta a férfi kezét, majd néhány másodperc, s eltűnt a sarkon.
Vannak véletlenek?
Frenki nyolcvankettő egyik forró nyári napján lépte át a határt, tizenhárom éves és nagyon mérges volt, mert brazil-argentin meccset akart inkább nézni, jó nagy argentin-verést, ha már kiütötték a magyarokat! (Négyegyre!)
– Ne duzzogj, négy év múlva elmegyünk együtt! – vigasztalta anyja.
– Mexikóban lesz! – zárta le a vitát Frenki, végleg. Apjával ment volna esetleg, de nővel sohasem! Még ha anya is!
De apja nem ment velük Bécsbe. A Keletibe sem jött ki elbúcsúzni. Utoljára a nappali foteljában látta, félhomályban, újságot olvasva, szájából kilógó cigivel. Csak ketten disszidáltak anyjával. Néhány hónapig még várt apjára, aztán szépen lassan nem emlegette többé. Tizennyolc évesen tudta meg, hogy egy nő miatt hagyta el őket. (Úgy, hogy maradt.)
Frenki és anyja végigélték az egész földet. Bécs, Amszterdam, Oslo, Sydney, Fokváros, Róma, majd London. Akkor lett önálló, tizenkilenc évesen. Szerencséje volt, mert még Dél-Afrikában megismerkedett a számítástechnikával, s a kilencvenes évek elején az egyik legkeresettebb hangmérnöke lett az angol popiparnak. Azóta saját stúdiói vannak, a legmenőbb sztárokkal dolgozik, és rohadt gazdag. Három ex-felesége és négy gyereke ez utóbbit kimondottan megértően és pazar eleganciával hirdeti is a világnak.
Egy hete kapta a hírt, apja meghalt. Nem rázta meg a családi állapotában bekövetkezett változás. Félárva lett. Huszonhat éve élt így. (Apátlanul.) És?
Azért az emlékek előjöttek, és hatásuk is elérte a célját.
Frenki végigbőgte a napot. Nem tudta, miért, csak zokogott, zokogott. Azt sem tudta eldönteni, hogy éppen megbocsát, vagy éppen a leges-legjobban gyűlöli apját. A következő napok azzal teltek, hogy mély és fájdalmas filozofálgatások közepette próbálta feldolgozni a helyzetet. Azt, hogy nincs több lehetősége az apja szemébe nézni.
A föld gömbölű, lű, lű…
Mikor huszonhat éve indultak, a bőröndjébe csak ruhákat pakolhatott. De Frenki becsempészte azért Tandori gombfocis könyvét, meg a kedvenc (és egyetlen) bakelitlemezét. Titkaim. Apjától kapta karácsonyra, együtt énekelték a dalokat, és táncoltak a kanapén. És együtt nézegették a borítót, mindkettőjüknek tetszett Katona Klári gyöngyös haja, meg a két gyönyörű szeme! Apja mondta így.
Az a lemez azóta is ott van a polcán. Lejátszani már nincs mivel, de szeret szemezgetni első szerelmével. (Naná, hogy belezúgott!)
Mielőtt indult a repülőtérre, leült a polccal szemben. Nézte a fiatal lányt, hosszan – így szokta –, s rájött, hogy ő az egyetlen kapocs apja és közte. Sem az anyja, sem a családi fényképalbum, sem a családneve, semmi nem kötötte apjához. Még az a (fél)homályos utolsó kép sem.
Két telefonba került, s már írta is a címet egy cetlire.
S most ott áll a ház előtt, jön Katona Klári – nevet a szeme, szája, orcája stb. –, és Frenki nem szól egy szót sem, mikor elballag mellette.
A temetésen ő is mosolyogni fog.
Sírjanak a lelkiszegények!
