Huszonöt éves voltam, kisgyerekekkel csináltunk színházat - rendezgettem őket -, amikor az egyik gyerkőc nagypapája fortyogva megjegyezte, hogy a Dávidnak miért nem adtak rendes magyar nevet a szülei? Fogalmam sem volt, hogy miért e kirohanás. 1995-öt írtunk amúgy.
Elmagyarázták. Mert zsidó név.
Akkor találkoztam először életemben a kirekesztéssel. Faji dolgokkal. Rasszizmussal. Felfoghatatlan volt, hogy van ilyen. Ma sem tudom megérteni. Igen, lehetek akár álszent is, de fel nem foghatom ezt az egészet! Azért mert cigány, más? Miben? Szagában? Súlyában? Értékében?
Budán élek egy ideje, s ott aztán a világ legtermészetesebb dolga úgy véleményezni egy gyilkosságot, mondjuk, hogy legalább nem cigány erőszakolta halálra. Ez mi???
A téma azért jött elő, mert a kisebbik fiam - tíz évesen - kezdi a cigányozást, buzizást használni, csak úgy. Fogalma sincs, mit jelent, mert ezt hallja, hát ő miért maradna ki? Szomorú, hogy másfél évtizeddel korábban kell megismerkednie a fogalmak súlyával! S amikor megbeszéljük, tényleg szomorú lesz.
Szerintem egyébként sokkal többen érzünk fájdalmat ezen elgondolkozva, mint akik tényleg tennének is valamit a kimondott szavak továbblépéseként. És ez az igazi döbbenet, hogy vannak, akik ütnének, lőnének, gyilkolnának csak úgy, csak azért, mert... Nagyon kevesen, de itt élnek közöttünk.
Akiknek nem akad el a lélegzetük, amikor arról hallanak, hogy negyvennégyben kettesével összekötözött gyerekek lőttek a Dunába. Kiragadott példa, tudom, mert nap mint nap történnek ilyenek a Földön.
Nem valami velős bejegyzés lett ez. Egy nagy semmi.
De ezt nem vagyok képes demagógia mentesen, egy legyintéssel elfogadni.
Nem a gyerekeim miatt. Hanem magamért.
