A 444.hu beletrafált. El is gondolkoztam rajta, mennyire vagyok ciki. Aztán fellélegeztem, mert inkább nem, mint igen. Persze kibúvó nincs, amit csak lehet, ki- és felhasználok. De - szerencsére - mértékkel. (Ugye?)

a kép illusztráció

Ám ki nem hagyhatom a számomra legkedvesebb cikiség kivesézését. Illetve a téma inverzének kitárgyalását. Íme!

A művészvilágban aztán nagyon megy a lécciléccicsakeztezés. Mértéke nincs, mértékegysége a hangos hang és a vastag bőr. Minden ingyen van.

És mit tegyen a civil szervezet, ami alapvetően az önkéntességen alapul? Hiszen egy Egyesület lényege, hogy az anyagi részt kihagyva teszi a dolgát. Sokszor azt, ami a "piacon" ugyanúgy előfordul Sőt, sokszor rosszabb minőségben.

Más.

Ki nem hallott még a független színházak sanyarú helyzetéről? Mert tényleg az. (A helyzetük. Megbecsülésük. Társadalmi elfogadottságuk.) Ám, egyet kivéve, minden megoldható. Lenne.

Megírni, megrendezni, eljátszani, felépíteni, megtervezni, megvarrni, összeszerelni inkább tehetség kérdése, mint szakmai tudás birtoklása. (Sarkítok, már most szólok!) És miért ne lehetne, hogy egy újságkihordó, egy informatikus, szakács, könyvelő, politikus, kőműves, vagy mit tudom én ki csinálná ezeket. Egy iparos csinál színházat szabadidejében.

Lehet mondani, hogy az idő, energia, összpontosítás. Kackackac...

Mert a független színházak esetében a legégetőbb hiány a pénz. A közreműködők fizetése.

Tudom én, mennyire fontos ez. (Próbálkoztunk függetlenekkel együtt dolgozni. Ha az aranyba öntött Stubnya Béla nem lenne, hangosan röhögnék. És gúnyosan.) Hiszen a kísérleti színház - mint a miénk is - lényege a kísérletezés. Hogy milyen áron, azt mindenki beoszthatja magának. Havi százötvenezerrel kevésbé érdekes. Úgy gondolom.

Belebonyolódtam, asszem. Mert arról beszélek, hogy a szerencsétlen színházcsináló elvár minden ingyen juttatást, de ő valamiért nem akar fizetés nélkül áldozni a művészet oltárán. Inkább nem csinálja, s duzzog. (Mert az más. Az egészen más!)

Jaj.

Pedig igazából nem azt akarom mondani, hogy egy civil vagy profitorientált közösséget lehetne fizetség nélkül, csak úgy vezetni. Mert nem. Ez munka, aminek ára van.

De azt tényleg nem akarom elfogadni, hogy a művészetet fel lehet árcédulázni! Miért van az, hogy kőszínházi színészek picsapénzért (urambocsámégingyér is!) kipróbálják magukat valami különleges alkotási folyamatban? Mert alkotni jó. (És miben lenne más egy szerződtetett színész havi fixszel, mint egy újságkihordó, egy informatikus, szakács, könyvelő, politikus, vagy kőműves? A csekk és a kiló kenyér nem válogat ember és ember között.)

Szóval nem értem, s nem is akarom elfogadni az egzisztencialista kísérletező színház fogalmát. Nem hiszek benne. (Naná! Abban hiszek, amit csinálok.)

Hm.

Ja, meséltem már az ingyenjeggyel sem elcsalogatható "szakmai" újságírókról? Neeeem? Adok egy tanácsot: svédasztalos fogadás. (Lehetőleg ebédidőben.)