Lassan húsz éve esett meg velem ez a történet. Nem mondom, hogy hideg éjszakánkon ordítva ébredek rémálmomból, mikor felidéződik az élmény, de most is kiráz a hideg, ha rágondolok. Az a hatalmas tundrabugyi... Te jó ég!
Évente egyszer felöltöttem piros nadrágom, kabátom, sapkám, felbiggyesztettem hófehér szakállamat és hajamat, csizmát húztam lábamra, s elindultam. Megjött a Mikulás! Olyan sokáig játszadoztam ezt a szerepet, hogy az is megesett velem, amikor az egykori kisiskolás Anna icipici kislányát hozta hozzám évek múlva!
Sok kalandban, örömben, meglepetésben volt részem. És rengeteg játékban. Voltam mélyhangú, aztán vékonyhangú öregecske,kedves, mogorva, vicces, szigorú, egyszer még kamufinnül is megszólaltam, na, az volt az igazi nagydurranás! Sok mosolyt és sírós szájat láttam, s rengeteg dalt hallgattam végig! (Na, ez fájt a legtöbbször!) És persze találkoztam anyukákkal, nagymamákkal... jaj, micsoda szülők vannak!
Néha horrorisztikus élményben volt részem. Egy alkalommal százötven gyerkőc rohamozott meg bennünket a színpadon, s igen agresszíven tudtuk csak leverni támadásukat. Volt, hogy egy nagymama leállította az előadást, mert sietett volna haza, de kellett neki az ajándékcsomag. Volt, amikor annyira meleg volt, hogy majdnem megsültem a téli utcán, s olyan is, amikor fagyoskodtam.
A legborzasztóbb eset Gárdony főterén esett, amikor előző éjjel jégeső esett, s mindez ráfagyva várt rám és a sereg gyerekre. Ezt mesélem el most.
Hideg volt. Az éjjel fagyos lehelete száraz szél formájában köszöntött be a délutáni sötétben. Télen mindig ez a legborzasztóbb: a korai éj leple. Fáztam, de nem öltöztem be a mikulásruha alá, mert a tél apója legyen tökösgyerek! A zsákom telis-tele volt szaloncukorral, két krampuszom felkészítve az osztogatásra, s zsongó gyereksereg a téren. Plusz nemkevés anyuka, nagymama, de ennek a ténynek nem tulajdonítottam különösebb figyelmet. (Hiba volt!) Kibattyogtam a gyereksereg közé, mosolyogva, kedves, vékony bácsika hangon kiáltoztam feléjük. A krampuszok szaladgálva terelgették a kicsiket.
és felsorakozva elindult felém a sok csöppség. Minden rendben volt, kedves hangon elbeszélgettem ezzel is, azzal is. Énekeltek hamiskásan, de felforrni vágyó agyam lüktetését letompítottam. majd a tömeg megindult. Először lassan, majd egyre erősebb lökésekkel. Felálltam kényelmetlen székemről, s állva próbálkoztam rendet tenni. "Jaj, jaj, kedveskéim, ne siessetek!" (Hangoskodni akartam, de aznapra kiképezett hangomon ez nem nagyon ment.
És akkor megindultak. Felemeltem a zsákot, mert arra fájt a foga a sok kis ördögnek. Felugrálva próbálták kitépni kezemből. Nem hagytam. A krampuszaim távolabb álltak, mit álltak, bujkáltak kétségbeesett tekintettel. A szervező hölgy, mint akit éppen megszállt a múzsa, lírai tekintettel arcán fordult el tőlem.
Egyedül maradtam.
S akkor két suhanc mögém került, s egy ügyes mozdulattal a földre vittek. Billegve veszítettem el egyensúlyomat, majd éreztem, hogy zuhanok. S itt lelassult minden. Akkor hol volt még a Matrix filmek híres jelenete, amit én mégis átéltem. Hátradőlésem felénél, amikor már visszafordíthatatlan a földet érés, megpillantottam a kislányt, aki szemüvege mögül könnyes, kétségbeesett nézéssel könyörgött némán: ne essél rám, Mikulás bácsi! Megértettem. Elengedtem a zsákot, ami szaltózva először az égbe, majd a földre pottyant, ám mindeközben hasadékokkal telt meg, s teljesen kiürült. (Erről csak később győződhettem meg.) Kezemmel állítottam meg a földre lapulásomat, s ezáltal a kislány kinyiffantását is. Kicsavart pózban feküdtem, alattam az addigra elnémult leányka, fejemre milliónyi szaloncukorka hullva vártam a véget.
És akkor lépett fölém. A nagymama. Mély, torokhangon üvöltött valami olyasmit, hogy az ő Karcsikájának visz haza cukrot, s átlépett rajtam, súlyos szoknyája szétnyílt, s kisejlett alóla az a gyanúsan rózsaszínes-barnás tundrabugyi, melynek szagát sohasem leszek képes már elfelejteni. Egy pillanatra talán megállt felettem, mert van egy képkocka, ami belémégett. Elájulhattam, vagy agyam kapcsolt ki, mert a következő kép már a nyugalomé volt.
A tér kiürült, szanaszét szaloncukor papírokat hevertek a földön, a zsák néhány foszlányát is felismertem, egy fa mögül lesett ki két krampuszom, kik feldolgozatlanul hagyván a helyzetet, visszaalakultak gimnazista lányokká. A szervező hölgy lépett mellém, kérdezvén, hogy a számlát mikor tudja rendezni. Akkor fogadtam meg, hogy soha, soha többet nem kérek pénzt ilyen munkáért, mert ez nem munka, egy kamikaze akció, amiből egy is sok.
A lenyugodott kislány dugta ki fejét alólam, s megkért, hogy engedjem haza, mert anyukája csak hatig engedte el. Kiszabadítottam, majd besétáltam öltözőmbe, s újra én lettem. Mert újra én lehettem!
Túléltem. (Túléltem?)
