Nem akartam írni a Halhatatlanról, amíg (Miklós)Zsófi nem látta. Megvolt. Megtörtént, láttamozta, bólintott mosolyogva.
Hogy miért ő? Mert fontos egy olyan külső szem, akinek hihetek. (Van nekem persze másik szemem, de szinte mindig ugyanazt látjuk! Mert (Jendrics)Anikó valami egészen más: én vagyok ő is, kintről és bentről.) De most társulatilag/színészileg/alkotásilag éppen Zsófi-korszakomat élem. Fura, mert két éve életem legjobb döntésének tartottam, hogy végül kimaradt ebből az előadásból. (Amúgy ezzel a döntésemmel párban jár Gabriella szerepe. Szerintem örül neki!) Most néha azt gondolom, hogy inkább a legrosszabb volt. Mert ebben a pillanatban annyira egymásra cuppantunk, hogy a világmindenség sem szabhatna határt a mi színházunknak! (S úgy félek, hogy egy év múlva már nem lesz ilyen határtalan a közösségünk. Sajna/szerencsére ez van nálunk: egyszer így, egyszer úgy...) Valamit kellene vele színpadra vinni nagyon gyorsan, mert most valahogy ő lett az ikonikus alakja a "színházamnak". És persze a 2Máté, Tia, Bandi+Vera, s Nanni.
Nanni, aki Vattát alakítja a Halhatatlanban. És Vatta mérhetetlenül boldog, hogy Nannival játszadozhat!
Ma két színház létezik "itthon": a jobbos nemzeti, meg a balos nemzetielleni. Egyikben a nótázva a társadalom felé kacsintó, de otthonában picsarészegen feleségverő hites uramé a főszerep, a másikban a fájdalmasan láncravert, társadalomért/hoz kiáltó, mocsokban haldokló igazságkeresőké. Nekem amúgy szimpatikus mindegyik. De érdekelnek a politikától, hatalomtól, pénztől, díjaktól mentes hétköznapok is: a CSALÁD! (Ami valójában az EMBER, aki beleszületik, kényszerül, záródik stb. ebbe a közegbe. De élni nélküle nem lehet! Egyedül nem megy...) Ezért foglalkoztatnak olyan kérdések, mint a felnőttéválás, a felelősség, a bosszú, a magány, vagy éppen a halál. A családi élet kelléktárát nyitom fel ilyenkor, s kipakolok az asztalra.
Ebben a drámában - bár a címéből adódóan is nagyon úgy tűnhet, hogy a halál - valójában a szeretet művészete áll a középpontban. (Ne tessék nevetni, van ilyen tudomány is!) A "kötelező", örökségül kapott ragaszkodás a vér által ránkszabott kapcsolatokban. Nehéz ügy ez. Apának, anyának, gyereknek lenni áldás és felelősség. Nincsenek kiskapuk, nincsenek felmentések. Aki pedig ellene megy ennek a törvénynek, az nagyon ráfázhat. Erről szól nekem a Halhatatlan.
Hogy ez nehezítette-e az alkotófolyamatot? Persze! Mert nem az volt a nagy truváj, hogy színpadra rakjam/rakjuk, hogy érzelmeket, hatásokat, élő szituációkat szüljünk meg, hanem az, hogy ennek az egésznek legyen lelke. Most még nem vagyok maradéktalanul elégedett, pedig elvileg elkészültünk. De a lelkiségét csak most rakosgatjuk belé. Ez az igazi kihívás!
Az, hogy neves, tapasztalt színészekkel dolgozhattam együtt, igen nagy megtiszteltetés. Életre szóló élmény. De az is igaz, hogy Nannival eljutni Vatta szerepéig, az az igazi csoda. Mert idegenként szép lassan eljutottunk odáig, mintha egy vér lennénk. És Katival is, oh, micsoda élmény vele együtt lenni a színházteremben, s elővarázsolni Martinát, Mammát, Elvirát! Zoli és Marianna pedig nem véletlenül választódott ki szerepeikre! Megtalálták egymást. És harccal, szeretettel, humorral, erővel, de sikerült megszülni Döncit és Gerdát.
És innentől kezdve figyelem őket, ezt a családot, ahogy a színpadból otthont varázsolnak, ahogy életet lehelnek a száraz szövegekbe. És várom, hogy lelkesedjenek! És nem a szemüket nézem, mert nem az a lélek tükre. Vagy de? (Majd megkérdezem Zsófit. Mert ő úgy tud nézni!)
