Huszonöt évvel ezelőtt izgatott fiatal gimnazisták csaptak bele a húrokba, hogy elkezdődjék a 'Tekints ránk, Szabadság!" c. rockopera. Én is köztük voltam: szerzőként és gitárosként. Ki gondolta volna, hogy az a lakli, sűrűhajú, vékonyarcú gyereknek félévszázaddal később is a SZÍNHÁZ lesz a szerelme!
Erről írok most elég hosszan. Az első negyedszázadomról. (25/43)
6:34-nél a jobbszélen, nos, az vagyok én
* * *
„ROCKOPERA"
Huszonöt éve pontosan ezekben a percekben a gitárom fölé hajolva hallgattam Dugó énekét, remegő térddel vártam arra, hogy belecsapjak az üres 'A' húrba. Pedig volt még néhány percem. Az is lehet, hogy abban a rövid kis várakozásnyi időben végigfutott fejemben az egész rockopera története. (Mondjuk elég meglepő lenne, mert akkoriban a lehető legkomolyabban igazkamasz voltam éppen, s véglényként a legkevésbé agyamat működtettem. Hahaha...)
Hárman voltunk nagyon egymásra cuppanva, a három érettségi előtt álló rocker: Papp Balázs (Balu), Ignácz Attila (Dugó) és én. Egy őszi délután futottam össze Baluval a 32-es buszon, akkor mondta, hogy a sulijában van egy jófej tanár, akivel csinálnak egy rockoperát március 15-re: Tekints ránk, Szabadság! Kellene hozzá a KOX (a mi világhíres zenekarunk akkoriban), de főleg én, mert vannak már dalok, de hiányzik a „nagyrésze", amitől igazi rockopera lehetne belőle. Hú! Az István, a király volt a mindenünk, a színházat jelentette egymagában, naná, hogy igent mondtam. És megírtam az egész darab felét, ami persze a közönségnek észrevétlen maradt, mert a nagy slágereket már prezentálták a ságvárisok: nekem a betétdalok maradtak.
Butola Zoltán volt a tanár, akivel életreszóló barátok lettünk. Akkor még a jófej tanár volt – akit néhány év múlva már tegezhettünk is – ma pedig... sokkal több. Mentek a próbák, s a szó „igaz" értelmében mindent mi csináltunk. A tanár úr felügyelt minket, meg hát ő tudta csak azt, mit jelent 1988-ban egy forradalmi rockopera a két szovjet laktanya között: Petőfi verseivel, s olyan szavakkal, mint: reformok, fiatalok, forradalom, rendszer... (Mára én is megértettem: nem semmi volt a „bátorságunk"!) Balu irányított, szerkesztgette a színdarabot, ButolaZoli javítgatta: ketten csinálták a nagy munkát. Én hangszereltem, hangnembe tettem a dalokat, tanítgattam az énekeseket. A technikusok pedig mindent megcsináltak: komplett világosító cuccot szereltek össze, a város valamennyi hangfalát és erősítőjét építették egybe. Színpadot szereltünk, plakátokat csináltunk (kézzel!), jelmezeket, díszletet, s éjjel-nappal próbáltunk. (A tanulás valahogy kimaradt.)
Aztán kész lett. Március 15-én kétszer játszottuk kb. 1500 néző előtt, aztán még tavasszal néhányszor a városban. Híres csapat lettünk: akik színházat csináltak zenével. Ma visszanézve el-elmosolyodunk rajta, de még most is érződik, mekkora ereje volt. (És mennyi briliáns megoldás zeneileg és szövegileg!)
Hogy nekem mit jelentett? 18 évesen a város egyik legmenőbb zenekarának voltam gitárosa és vezetője, félénk, visszahúzódó, a tömegből kimagasló kamaszként egészen jól lavíroztam a rivaldafény és a háttér között. Balu vitte a prímet. És Dugó. Én mozdulatlanul álltam a háttérben, s arcomra fagyott vigyorral élveztem a zenélést. A rockoperában is a paraván mögött ültünk mi, zenészek. Oldalról láttam mindig a színpadot. És nagyon érdekelt, mit-miért-hogyan csinálnak. Véleményem is volt, amit néha elmondtam, de inkább nem. De a legfontosabb: megtetszett a színház!
Balu volt az én energiabombám: úton lenni az élet, megérkezni a halál! (Hobo tolmácsolásában tanulta meg Kerouac nagy hippi gondolatait.) Hittem neki, és köszönöm, hogy ott volt mellettem. Kár, hogy a civilpályát választotta! (Szerintem néha ő is sajnálja.) Emlékszem, amikor mentünk éjjel a Petőfi szoborhoz, s jött a hír, hogy Zolit elvitték a rendőrök, mi simán mentünk volna haza, de Balu nem engedett: maradtunk. De jó! (Így lettem rendszerváltó lázadó ifjú. Ezen azért néha nevetek.)
Fontos pillanat volt ez életemben. Az az év: 1988. A pályaválasztás időszaka. Végül megtaláltam az enyémet. Hogy a rockopera nélkül is így lenne? Nem tudom. (A sors... izébizé... Tudjátok!)
És most a következő 24 évet kellene leírnom. Lehetetlen. A szakmai részt teljesen kihagyom. De ha csak a történeti hűséggel foglalkozom aprólékosan, akkor is egy félregény kerekedne ki belőle. Meg sem próbálom. Ezért nem lesz irodalmi sem ez a fogalmazvány, sőt! Nagyon-nagyon szubjektív írásra számíthat az olvasó. Egy ültő helyemben írom le, amire emlékszem: még négy részben. (Így lesz, ami/aki kimarad, de nem hiszem, hogy a fontos, meghatározó momentumok ne jutnának eszembe!)
* * *
„OPORVEZÉR"
A rockoperát még kétszer újítottuk fel: 1989-ben – sok-sok lelkes ifjú felnőtt –, majd két évvel később: amikor minden barátom éppen katonaéveit töltötte. (Nekik azt intézték el, hogy melyik jó helyre kerüljenek, nekem meg azt, hogy ne legyek egyenruhás. Lettem helyette matróz, de ez egy másik történet.) Az utolsó, harmadik feldolgozásban már nem maradtunk sokan az eredeti csapatból. Balu éppen mással volt elfoglalva, de Dugó és még néhányan élveztük az újonnan megismert fiatalokat. (Főleg a szép magas diáklányokat!) Bejártuk az országot, szóval egész sikeres történet ez nekem.
Közben egyre inkább foglalkoztatott a színház: mi lehet ez valójában? Húszéves voltam, amikor először mentem el megnézni egy "színházi előadást"! Fura volt, de volt valami "misztikuma": erről eddig miért nem beszélt nekem senki? - kérdeztem volna, de nem volt kitől. Nem kellett sokat agyalnom azon, hogy rájöjjek: nekem ehhez van „tehetségem". Úgyis kéznél volt egy lelkes fiatal csapat, hát írtam egy mjuzikelt. Csokonai Dorottya című eposzát dolgoztam át, a zenéket is nagyrészt én írtam, s – a legelején még úgy tűnt – mindenki bízott bennem, így nekikezdtünk. Aztán persze jöttek azok a híres problémák...
1991-ben járunk a történet(em)ben. Dugóval voltunk akkoriban teljesen összenőve, s ami igazán összekötött minket, az a zene volt: menő rockzenésznek lenni! (Volt néhány sikeres zenekarunk az elkövetkező években: a TheLightHaveGoneOut, az Óriások és Törpék, vagy korábbról a Realitás Rt.) A színház őt annyira nem foglalkoztatta – akkor még! –, de sikerült rávennem, hogy frissen alakult vállalkozásunkat forgassuk színházi kezdeményezéseim felé: így lettünk az Effect Bt. után Effect Színház. Közben Dugó katonának állt – nem önként –, majd egy másik zenekarba is beszállt, úgy tűnt, elválnak útjaink, de a színház adott még nekünk 2-3 boldog és barátságos együttélést. És csináltunk egy klubot, Cserkó néven – ma bahnhof –, amivel némi pénzt is kerestünk a megszülető magyar vadkapitalizmusban.)
A legnagyobb gond "én" voltam. (A híres problémákra visszatérve.) Mert saját korosztályommal voltam egy színpadra zárva, s azt nem szereti az ember saját korosztálya. Hogy én mennyi cselt kieszeltem, csak hogy tényleg higgyenek nekem! Aztán hittek. Elkészült a Dorottya, naná, hogy a székesfehérvári nagyszínházban: a Vörösmarty Színházban mutattunk be! Volt is belőle balhé, hahaha! Nem nagyon foglalkoztunk vele. Mentünk tovább, turnéztunk az országban. (Kibéreltük a fővárosi József Attila Színházat, ahol az akkori igazgató – látva a nagy érdeklődést – az előadás előtt húsz perccel megduplázta a bérletidíjat, de letojtuk. Aztán voltunk Szegeden az akkor éppen második alkalommal megrendezett Thealteren is.) Megindultak a személycserék, mert a hormonok elég erősen dolgoztak: fiatalok voltunk, s egyfolytában szerelmesek. Olyan tempóban haladtunk, hogy az szinte követhetetlen a mából visszanézve is! Csináltunk egy musical-showt, majd bemutattuk a következő zenés darabomat – Húsvét a hegytetőn –, csináltunk néhány zenés mesejátékot, aztán újból a Dorottyát: nekem a színház akkoriban csak a zenésszínházat jelentette. Idővel persze ezt nem lehetett folytatni, mert a számok törtvénye szerint is lehetetlen annyi (jó)énekest találni. Két nagyszerű – soha be nem mutatott – darabom bukta a váltást: a grandiózus Mouse World és a lírai Párizs. (Ez utóbbi nincs még veszve: Ady és Léda szerelmét egyszer még színpadra rakom, az tuti!)
Fontos időszak volt ez (ön)magamat vizsgálva is. Alapvetően egy félénk, visszahúzódó lakli gyerek voltam. Hiába emelkedtem ki a többiek közül – mert magas is vagyok, bruhaha –, nemigazán sikerült megértetnem és elfogadtatnom magam. Aztán a Dorottyát próbálva – a címszereplő megtalálása mellett – a férfi főhős, Opor vezér személye sem volt ki/megtalálva. Kész volt a zene, a szövegkönyv, valamennyi szerep kiosztva, csak a szerelmespár hiányzott. Elsőként a sármos férfiút találtam meg a szerepre: magamat. (Később Dorottyám is lett.) Álltam egyedül a gárdonyi művház nagytermében, üvöltött a zene, megfogtam a mikrofont, s énekelni kezdtem. És mozogni. Brutális extázist éltem át! Amit később tátottszájú nézők igazoltak vissza aztán: ez nem semmi volt, Cziczó Attila! Olyan magabiztosság kerített hatalmába, ami a csillagos égig repített. Onnan zuhantam vissza később az önmarcangolós, önelemzős művészlétbe. (Abban voltam, igen. Vagyok is még.)
Két alaptagja volt a társulatnak: Ács Ates és Nagy Edit. Velük próbálkoztunk a prózai színház felé venni az utat. Zötyögve, de sikeresen váltottunk. (Jegyirodával, bérlettel, repertoárral!) Főleg könnyedebb hangvételű előadásokat csináltunk, valamiért nem éreztem fontosságát annak, hogy a drámább dráma felé közelítsünk. Nem is írtam akkoriban még prózát, legfeljebb átírtam: játszottunk Karinthyt, Nótit, afféle könnyedebb színházat csináltunk. Ezt untam meg idővel. Közben megnősültem, Párizsba költöztünk – naná, hogy ott is vendégszerepelt a színház, s én is megpróbálkoztam franciás színházcsinálással! –, majd apa lettem, s kezdett átalakulni az életem.
Aztán egy Mikulás-előadással vége lett a székesfehérvári működésemnek. Nem mondom, hogy a csúcson fejeztük be, de amit egy amatőr felnőtt(!) társulattal össze lehetett hozni abban az időben, azt megcsináltuk. (Zenés színházként meg kimondottan üdítő szereplői lettünk a magyar színházi közegnek. Akkoriban ez még nem volt olyan nagy divat.)
* * *
„ANDREÁK"
1992. nyarán megszálltuk a gárdonyi művházat. Mint az ideiglenes kinevezett művelődési ház igazgatója azt kértem az önkormányzattól, hogy a fizetésem helyett adják nekünk kezelésre az egész intézményt. Adták. Csináltunk klubot, szabadtéri színpadot, mindenféle rendezvényeket. Sokan voltunk mindig. Köztük elég sok környékbeli óvodás. Attilabácsiztak egy darabig, aztán lerázhatatlanul rámtapadtak. Egyik anyuka szólt, hogy foglalkozzak már velük rendszeresen, mert nem bír a gyerekével. Így indult második színházi pályafutásom, a gyermekszínházi cziczózás!
Elindultak az „Attilanapok", aminek egy hatalmas – akkoriban nagyon divatos – Tátika Show lett a vége. Jókat röhögcséltünk, és sokat beszélgettünk: a huszonéves srác meg a kisiskolások. (S közben nyertünk egy rakás díjat. Tátikával, hahaha!) Aztán megcsináltuk a komplett István a királyt (tátogósan), s egyre inkább érződött, hogy valami más, valami több kell. És beindultunk. Romhányi, Rejtő, Nóti írásait dolgoztuk fel, s újra írni kezdtem: kicsiknek. És néhány év elteltével elérkeztünk oda, hogy valami komolyabbat csináljunk. Élt még bennem a „hajdani" mjuzikelszerző, ezért újra elővettem a Dorottyát (harmadszor!), s megcsináltuk. Hú.... az lett ám az előadás! A címszerepben Nagy Viki (nekem a mai napig Manó) volt a helyi sztár, s nem alaptalanul. Egy őstehetség volt a kislány, anyukája, Ari, pedig a világ leglelkesebb szülője. Amit azok a 9-11 éves gyerkőcök végigcsináltak! (Akkora nézettsége azóta sem nagyon volt rendezésemnek.) A sikert meglovagolva írtam még egy zenés előadást (az utolsót), gyerekkorom kedvenc tévésorazata alapján született meg a Világszám! (Az lett.) S kezdtük kinőni a gyermekszínház jelzőt...
Egyre érettebb lett a kiscsapat, már székesfehérvári gyerkőcök is voltak köztünk. És akkor hallottam róla, hogy van egy kimondottan ennek a korosztálynak szóló fesztivál, hát neveztünk. A Népmesécske első feldolgozásával indultunk, jópofa kis előadás lett (mindegyik az amúgy), s kaptunk egy arany minősítést (életemben először), de továbbjutást nem, mert „túlságosan formabontó a rendezésem".
Na, itt kezdődött, aki nem tudná!
Közben ideiglenes Budapestre költöztünk, majd vissza Gárdonyba, s akkor keresett meg az agárdi iskola (gimnázium!) igazgatója, hogy legyek a programszervezőjük. Lettem. Klub, rádió, programok, újság, filmszakkör indult, majd az ezredforduló márciusában egy zenés műsor készült mindenféle diákokkal. A Fészek Színház első előadása: '48 újra. (Amúgy ez a Tekints ránk, Szabadság! újragondolása volt. A dátum is passzolt, csak 12 év telt el: a magabiztos huszonévesből bizonytalan harmincas lettem.)
Honnan a Fészek név? Elmondom. A suliban a legfontosabb feladatom a diákközösség kovácsolása volt. Kaptunk egy frankó pincét, hogy ott csináljunk klubot. Szavazásra bocsátották, hogy mi legyen a neve. Egy Marika lett a nyertes a FÉSZEK elnevezéssel. Fészek klub. És lett Fészek újság, Fészek rádió – később átneveződött IzéRádióvá –, Fészek filmklub és szakkör, és Fészek Színház. Mert a márciusi bemutató után együtt maradt a csapat. betagozódtunk a bodajki Hang-Szín-Tér Művészeti Iskolába, és elindult „valami".
Az agárdi csoda hét évig tartott. Több társulat is összejött – korosztályos kiválasztódás -, s mindegyik egy-egy meghatározó fiatalra, vagy egy kisebb közösségre épült. Az első csapat Ánosi Juci és testvére(i) energiatöbbletét felhasználva alakulgatott. Sokat tanultam tőlük, életkorban is ők álltak hozzám legközelebb. Inkább volt barátság, mint tanár-diák viszony közöttünk. Nem sok előadást készítettünk, ami nem is volt baj. (Az „első" Koncert aratott, aztán mély csöng lengett.) A második csapat lett életem egyik legmeghatározóbb közössége: Szabó Ági, Berecz Dávid és a többiek szállították a sikereket, felismeréseket, élményeket. Ma is építkezem azokból az évekből. Rögtön az első közös produkciónk feltett a diákszínjátszók szűken rajzolt térképére. Az Andrea egyszer csak ott volt a legjobbak között. És elindult országjáró/fesztiválozó pályafutásom. (Legkedvesebb mind közül a vasvári, Gergye Rezsőékkel azóta is tart a kapcsolat.) Annyira sikeres évek voltak ezek, hogy a mai napig sokan még „az agárdiaknak" hívnak minket: a Háború, vagy a felújított Koncert igazi „szakmai" értékeket is rejtegetett magában. Később lett még egy harmadik csoport is – a sok jófej fiatal között a szépséges Kalló Franciskával, akivel Etyeken folytattuk aztán –, rövid ideig tartott, de szintén országosan elismert lett. (Az Ezerszín tanpélda még ma is.) nagy-nagy tapasztalata ennek az időszaknak, hogy diákszínjátszani főleg a lányok szeretnek. (Velem mindenképpen.)
Az agárdi évek alatt kezdtem táborokat szervezni – idén nyáron a 12. cziczótábort köszöntjük –, négy évente új helyszíneken. (Már keresem a negyediket: Bodajk, Cselőtepuszta és Zalamerenye után.) És csináltunk két nyári össznépi ünnepet is – kár, hogy a helyiek elirigyelték tőlünk! –, az UDVARszínHÁZ Fesztivált, aminek kapcsán megalakult a hasonló elnevezésű egyesületünk is, mely a mai napig „működteti" színházunkat.
Két felnőttes vonatkozása van még a gárdonyi éveimnek. A gyerekcsoport megszűnése környékén néhány anyuka megkeresett, hogy ha a gyermekek már nem is akarnak színházazni, akkor legalább velük foglalkozzak. Így született meg a GMK (Gárdonyi Műkedvelők Köre), ami tényleg jórészt szülők alkotta igazi amatőr felnőttcsoport lett. Néhány évig létezett, főleg kabarékat csináltunk – rajongóink nagy-nagy elégedettségére –, majd egy igazi ponyvaszínházzal zártuk pályafutásunkat: A Kistata című krimiparódiában Baluval alakítottuk a főhősöket, s annyit én még életemben nem nevettem egy próbafolyamat során! (Persze előadás csak egy volt: a premier és a darabtemetés, egybe'!)
Az agárdi diákcsoportok léte kis híján a megszűnés szélére sodródott, amikor elköltöztem családilag Gárdonyból, de sikerült még néhány évet együtt töltenünk. (Hála a ragaszkodó fiataloknak!) De akkor ismertem meg Jendrics Anikót – Ancsit –, akivel azóta is mindent együtt csinálunk. Kiegészítjük egymást. Az, hogy kreatív, gondolkodó ember, nem is lenne annyira fontos egy hasonló személyiségnek, de Anikó volt az, aki öntudatomra ébresztett: sikerült összehoznom a fiatalos magabiztosságot a felnőttes kétkedéssel. Sok mindenre rájöttem, értékén tudom kezelni magam, s tudatosan figyelek az újra, a másra, s legfőképpen magamra. Nélküle nem az lennék, aki vagyok. (S azt hiszem, fordítva is igaz.) Ja, hogy hogyan is találkoztunk? Kosárlabdaedzőm lett. (Ott is általában mi nyertünk.)
* * *
„HÍRNÉV”
2003-ban költöztünk másodszor (és véglegesen) Budapestre. Agárdon megmenekültek a csoportjaim, de vágytam valami újra. Valami „pestire”. Írogattam egy csomó iskolának, végül egy év várakozás után a Hegyhát úton kötöttem ki. Nem számítottam arra, amivel ott találkoztam: értelmi fogyatékos gyerekek vártak rám. Kilenc gyönyörű évet töltöttünk együtt. A Hegyhát Színpad legenda lett a színjátszók között, bejártuk az országot, nagyon sokat díjat nyertünk. És nagyon sokat tanultam. Szomorú, hogy vége lett. (Szomorú, ahogy vége lett!) Rizi Misi és Kovács Böbe, de a többiek is mind-mind nagyon kedves barátaim maradtak. És a Népmesécske, a Kell egy csapat! [Csabagyöngye], vagy a Szerezzük vissza Attilát! igazi tanpéldája lett annak, hogy bárhol bármit végig lehet csinálni: szeretettel és akarással.
Néhány évvel később Agárdtól is búcsút vettem, s nagy pánikban vártam az összeomlásomat. Ám – egy volt agárdi növendékem közbenjárásával – hirtelen Etyek-Botpusztán találtam magam a Kolumbusz Humángimnázium mesésen szép épületében. Kopcsik István igazgató úr valamiért bízott bennem, s én – életemben először – halál magabiztosan nyugtattam meg: sikeres csoportot csinálok a meglehetősen kétes összetételű növendékeiből. És úgy is lett. Végre a középiskolás korosztállyal is értem el (rész)sikereket. Annyit mindenképpen, hogy egyre többen ismerték meg a Fészek Színház nevet. (S az enyémet is.) Az ODE akkori vezetősége is felfigyelt ránk, így közösen rendeztük meg a kisfeszt1.0 diákszínjátszó fesztivált. Valami elkezdődött… (Akkoriban kezdtünk ismerkedni hasonló eszméket hajszoló rokonlelkületű színházcsinálókkal. Sokan ma is mellettem vannak. Mert véletlenek nincsenek!) Kár, hogy csak egy évig tartott az etyeki idill!
Közben – a sors és a szerencse ádáz közbenjárásával: hiszen valamiért nem nagyon akartam – Bugyira kerültem, hogy ottani általános iskolásokkal kezdjek valamit. Addig húztam a dolgot, míg a jórészük már középiskolás lett közben. Vonakodva álltam neki a „munkának”. Ha tudtam volna, mi lesz ebből! Mert a valaha létezett legerősebb diákcsoportommá nőtte ki magát a bugyi csapat. Egy szépen felépített műhelymunka indult el, ami aztán hat év után szakadt nagyhirtelen félbe. (Szintén: kár!) legsikeresebb előadásunk az arany minősítést nyert Körforgalom lett, de sok-sok remek kamaszdráma született a kopott művházban. És Józsa Lacival – az igazgatóúrral – a mai napig tartó szakmai és emberi barátság köt össze minket. (Nem beszélve az eddig öt évadot megélt Bugyifesztről!) Ezek az évek emberileg is nagyon fontosak lettek számomra. Olyan fiatalokkal ismerkedtem meg, akik évtizedek múlva is tanúsíthatják majd, hogy ért valamit a munkám. (Hárman még ma is tagjai a társulatnak. Húzóemberek lettek színházunkban!)
Az etyeki búcsú után – az egyre inkább természetessé váló – mélydepresszióba estem. Szerencsére akkor már ott volt mellettem Ancsi, aki erővel, szépszóval, és mindenféle motivációval hajtott előre. Ő találta ki, hogy legyen már végre egy pesti csoportom. (Intézményi háttér nélkül.) Addig nyomta a dolgot, míg beadtam a derekam, s nekiálltunk. Közösen! Egy fesztiválbarátságnak köszönhetően kaptunk próbahelyet a város egyetlen fideszes identitású mszp-s klubjában. Ott vártuk a régieket és az újoncokat. És megkezdődtek a próbák, épült-szépült a csapat, s megéreztem az ízét annak, amiből aztán kinőtte magát a jelenlegi színházi „eszményem”. Elkészült a Káélet, siker mindenhol – egyedül az ODE nem akarta feltenni a vitathatatlanul megérdemelt koronát teljesítményünkre, buktuk is kapcsolatot és a kisfeszt2.0 folytatásának lehetőségét –, díjak tömkelege, sok év után az első olyan előadásunk lett, amire tényleg büszke lehettem. Aztán jött egy kis parázás a hogyantovábbról, de (maga)biztos voltam, mert sikerült egy nagyon akaratos / tehetséges / bájos /okos / céltudatos fiatal lánnyal összenőnünk: Herczeg Annáról beszélek, akivel akkora fellángolásunk volt, hogy még ma is beleremegnek azok a bizonyos deszkák. (Kár, hogy felnőttünk, bár ez az élet igazsága, nem?) És akkor jött az az életemet megbolygató 2009-es évkezdés: meghalt anyukám, majd másnap hívtak az Új Színházból, hogy megnyertük a KőfalPálya díjat. Megváltozott minden… (Felnőtt lettem hirtelen?)
Egy kis kitérő. Ha már felemlegettem Annát (szívesebben írom Anának), meg kell említenem életem talán két legmeghatározóbb „tanár-diák” találkozását. Egy fiú és egy lány az említett kettős, egyikük a rácsodálkozó vidéki srác, másikuk a világmindeséget magában hordozó pesti csajszi. Toldi Bandi hetedikes volt, amikor először megláttam Bugyin. Piros arcú, vékonyhangú kissrác volt. Ma már férfi. Végig ott voltam mellette, s innentől ő is megmarad mellettem. Összenőttünk, úgy hiszem. És Bűdi Nanni az a kislány, akit a Forrai Gimnázium ideiglenes megbízott drámatanáraként elcsábítottam a csoportba. 14 éves volt, fiatal, vadóc lányka, valami olyan őserővel, amilyennel azóta sem találkoztam. Ő is felnőtt közben, s még mindig együtt színházazunk. Szerintem már sohasem fogunk elválni. Érdekes, hogy Bandival mennyire tisztelettudó és egyenrangú a kapcsolatunk, Nannival bezzeg harcolva imádjuk egymást. Ha már semmi más nem történne velem a nagybetűs Színházban, akkor is megérte. Miattuk.
A Fém volt az a dráma, ami kiemelt az „ismeretlenségből”. Eredetileg egy másik pályázatra írtam, mert egyszer csak nagy rálátásom lett az egész rendszerre: bekerültem a Magyar Szín-Játékos Szövetség elnökségébe, a híres amatőr mozgalom mozgatórúgója lettem. (Sajna nem tartott sokáig, de ilyen az én formám. Vagy a személyiségem?) 2009. március 27-én mutattuk be az előadást az Új Színház stúdiójában. Nem az lett belőle, amit terveztem, de egy szerethető és még így is meglepő, fiatalosan feszes tempójú és egyedi hangvételű előadást hoztunk össze. Felfigyeltek ránk. Érdekes, hogy a színház igazgatója, a „hírhedten vitatott” Márta Pista mennyire elutasította, majd lassacskán megszerette az előadást, de főleg a társulatot. Mert akkor már az voltunk! Diákszínház? Igen is meg nem is. Olyan sebességgel fejlődtünk, amit azóta sem tud követni a szakma. Az elején még figyeltek ránk, írtak rólunk, példálóztak velünk/velem, majd eltűnt az érdeklődés: maradt helyette a kétely, s a megválaszolhatatlan kérdések: kik ezek, és mit csinálnak? (És jól vagy rosszul?)
Szerintem baromi működőképes az – a megfogalmazhatatlan – módszer, ami rám/ránk jellemző. Van valami megmagyarázhatatlan távolságtartás részünkről is, ami persze nem igaz: ha egyszóval kellene jellemezni, akkor azt mondanám, hogy a realitás az a szó. Nem mondunk és teszünk többet, mint amennyit tudunk. És az a teljesítmény valami hatalmas és utánozhatatlan képességet rejt magában. Különcök vagyunk és különlegesek. (Nem akárki vagyok, no!) Kellett persze még valaki, hogy teljes legyen a kép: Miklós Zsófira gondolok. Akivel máig emlegetett első találkozásunk volt a cselőtepusztai forró nyárban! Ő lett a színésznő(m). Összeköt valami – szintúgy – megmagyarázhatatlan kötelék bennünket, s egyre csak jönnek-jönnek elő a közösen meg- és átélt csodák. (Amúgy sokat írtam/írok a Fészek Színház blogján a társulatról, érdemes és tanulságos elolvasni írásaimat. Én is sokat tanulok belőlük, hahaha!) S volt még egy nagy találkozásom a Fém kapcsán: Magyar Józsi, aki – a díszletet szállítgató vállalkozóként – a távoli érdeklődőből lett aztán napjainkra az egyik leghitelesebb és felnőttként is tanulni vágyó színjátszónk. (Mindent tud rólam!)
És már „igazi” színházcsinálóként még elindítottam két csoportot. A Kontyfa Gimnáziumban a Kontyfa Színpadot: volt egy félsikeres, egy nagyon sikeres, és egy szenvedéses keserves évem, aztán vége lett, majd a Facultas Humángimnáziumban a Fact Színpadot: két felesleges tanévet szenvedtem végig, de megismertem példának okáért Tyroler Tiát, aki ma is társulati tag, s legfrissebb ékessége a „Cziczó-féle színházpedagógiának”. (Imádom a leányzót!) Hm. Ennyi volt a világhíres diákszínházas kalandom. 13 tanév. Egy éve már, hogy az utolsónak is vége lett. Nagyon hiányzik a „sok kis hülye” kamasz. (De egyszer még…!)
* * *
„JEMOL"
A leginkább – minőségileg és mennyiségileg is – dokumentált időszakunk. (Ma is írtam egy visszaemlékezést a kezdetekről.)
Már a Fém próbái alatt megfogalmazódott bennem, hogy valami újat csináljak. A diákszínpadokkal mindig-mindig saját írásaimat vittük színre, s némi hiányérzetem támadt. Azt is tudtuk, hogy ősztől saját játszóhelyünkön folytatjuk – és privátban meg a negyvenhez közeledtem –, így még kapóra is jött az ötlet: Csehovot rendezek! (De mit?)
A „saját játszóhelyről" azért írnék néhány sort! Nagyon sokszor érezhettük otthon magunkat „bérlőként" is. Ám azt az érzést, hogy tényleg itthon legyünk, csak a Jemol (ez lett a neve kamaraszínházunknak) adta. Nem tudom, meddig tart még, s így lesz-e mindig, de ennél üdítőbb élményem nemigen létezhet színházcsinálóként. A JEMOL valójában a Jemolimpex Kft. irodaházának földszintjét jelenti, amit Jendrics Józsefnek köszönhetünk. (Igen, a névazonosság nem véletlen, Jóska Anikó édesapja.) Kihasználatlan része volt ez a cégnek. Először a Fishmojo zenekarral kezdtünk itt próbálni, majd a Káélet próbafolyamatát is itt fejeztük be. Aztán a Fém már a mostani társalgóban készült el, s akkor vetődött fel, hogy lehetne ebből több is. Volt egy telepakolt raktárhelyiség hátul, Anikó meg kitalálta, hogy csináljunk belőle színháztermet. Apukája is rábólintott, s mi vállaltuk, hogy rendbe tesszük és úgy is tartjuk az egész földszintet. Nagy terveink nem voltak, egyszerűen a bizonytalanságot akartuk így elkerülni. 2009. őszén álltunk neki a takarításnak, majd jött a tűz pusztítása, s a romokból már a mostani állapotok épültek újjá. Azóta egyre csak szépülünk, gyarapodunk, s nagyon kemény munkával tartjuk formában az egész „objektumot". De megéri! (Ma már természetesen minden legálisan, bérleti megállapodás szerint működik. Úgy, ahogy az kell!)
Szóval a Fém meghódította az Új Színház stúdiószínpadát, de mi már készültünk a következő évadra: Csehov! Végül a Három nővér mellett döntöttem, s nekiláttunk a tervezésnek. Öt színész alkotta a társulatot, ami azért igencsak soványkának tűnt. Aztán a(z utolsó cselőtepusztai) nyári tábor után bővültünk, s lassacskán összeállt a szereposztás. Közben kiderült, hogy még egy évadot maradhatunk az Új Színházban, így – akarva-akaratlanul – repertoárszínház lettünk hirtelen. És nekivágtunk az ősznek! Ami összejöhetett, az össze is jött: elég nehéz körülmények között, de február végére elkészült a HáRoMnőVÉr. (Frappáns címet adtam átdolgozásomnak!) Közben azért történt még egy s más: a Fém lett a 2008/2009-es évad legjobb amatőr előadása, egy rakás meghívást kaptunk vele mindenféle fesztiválokra, szóval úgy tűnt, a szakmai támogatottságunk betonalapokon nyugszik. Azért az gyanús volt, hogy Csehovunkra szinte senki sem volt kíváncsi a nagy műkedvelő mozgalomból. Mondjuk hamar megfejtettük az okát: irigyek lettek ránk. (Mert nekünk, mázlistáknak, minden összejött. Haha!)
És így sikerült kikerülnünk egy újabb (ál)közösségből: megint magunkra maradtunk. De akkor már nem volt visszaút, kezdett körvonalazódni egy félhivatásos független színház köreinkből. Ancsival „hivatalosan" is megosztoztunk a felelősségen: ő lett a társulat-, én pedig a művészeti vezető. (Az a röhej, hogy ez nem csak giccses jelzőrendszer maradt, hanem egy tényleg működő színházat koordináló kettős vezetés: azt csináljuk azóta is, ami a feladatunk. S az ne kevés!) Kitaláltuk, hogy egy négy évados ciklusban gondolkodunk kezdésként, s tervezni kezdtük az elsőt: a megszűnő bugyi csoporttól átvesszük a Műköröm című kamaszdrámát, felújítjuk az első közös sikerdarabunkat, a Káéletet, s készül két új bemutató is; az Iskolapélda és a Gyenge vagyok. Olyan sokat nem írnék most az előadásokról, mert már nagyon sokszor és nagyon részletesen megtettem korábban, tessék utánaolvasni! Közösségileg olyan jó évadunk azóta sem volt! Nagyon sok új alkotótárs érkezett közénk – jórészt diákcsoportjaimból: műhelymunka, ugye! –, akikkel sokat és sokfélét csinálhattunk: a csupaszív, nagyszerű színésznő, Andai Kati, a (végre/újra) korosztályomat képviselő Barabás Tamás és világ legkedvesebb lustaembere, Koncsol Ján, na meg az azóta is kedvenc vendégszínészünk, Stubnya Béla. Anikóval annyira meglepődtünk ezen a nem várt sikeren, hogy teljesen összetörtünk: megértettük, hogy mit is akarunk mi csinálni! Az első merenyei táborban még elbúcsúztattuk – a nekem azóta is legkedvesebb rendezésemet, a – Fémet (ami közben bejárta az ország fesztiváljait: Szeged, Kazincbarcika, Kapolcs), majd jött az újabb évad: a második.
HáRoMnőVÉr nélkül. Mert elindult az a folyamat, ami minden magasabb szinten produkáló és működő közösség rákfenéje: a „sokaság". Sokféle gondolkozás, tempó, terhelhetőség, akarás stb. Aki ilyesmibe vág bele, az számoljon ezzel! Megtanultuk. Az előző és a mostani évad már döcögősebben – a közösséget tekintve –, de színvonalasabban – a szakmai részt tekintve – alakult. Egyre többször kerülünk kényelmetlen döntéshelyzetekbe, egyre komolyabb feladatokat kell megoldanunk, s ami a legnehezebb: egyre inkább meg kell felelnünk a közönségnek. Ha tetszik, ha nem, színház lettünk!
És olyan színházi közösség, amelyik a nehézségek ellenére/mellett olyan szinten képes működni, ahogyan az józanésszel el nem várható lenne! (Ez ám a valami!)
Nem hagyhatom szó nélkül, mennyi mindent csináltunk az elmúlt két évben: Aha, iluska.wb, TI [Terra Incognita], nem/más, A nép ellensége, Májlájt, Gabriella tizennégyszer, Romantika és a munkabemutatók. Kinevelődött közben egy technikusunk – Horváth Máté –, a sok jövés-menésben viszonylag stabil maradt a társulat összeállítása, egyre többen rendezgetnek a többiek is, ám az alapmotívum mégis megmaradt: Cziczó Attila Társulata vagyunk. Ha tetszik, ha nem! (Nekem tetszik, hahaha! És Ancsinak is. Ugye?)
De ez már annyira a jelen, hogy nem részletezem. Napi szinten elolvasható minden rólunk, rólam. Ja, még egy! A FESZ tagjai lettünk, s optimistán várjuk, hogy végre a szakma is kimondja (legalább azt), hogy „valamit" csinálunk. Persze ez nem olyan fontos, de – főleg elnézve a sok-sok nagyhangú-nagyarcú „kollégát" –, ez lenne a minimum.
Amúgy jól elvagyunk. Jól elvagyok. Nekem ez lett az életem.
A színház!
Huszonöt év. Ezernél is több előadás, kb. száz bemutató, többszáz díj, többtízezer néző, Székesfehérvár – Gárdony – Agárd – Bugyi – Etyek-Botpuszta – Budapest... És majd' ezer fiatal és öreg, akikkel együtt csináltam. Most is van éppen huszonvalahány. Hm.
Itt tartok/tartunk. Folyamatos kétségek és sikerek között, rendületlen alkotókedvvel, megoldhatatlannak tűnő feladatokkal, örömökkel, bánatokkal, s újabb és újabb társakkal csinálok színházat. Megállíthatatlanul.
(Még a végén igaza lesz Balu-Kerouacnak?)
