'Gabriella tizennégyszer' című drámám bemutatója 2012. október 13-án este 7 órakor lesz a Fészek Színházban. Végigkövetem a próbafolyamatot. Mint rendező és író. Túinvan.
Hogyan tovább?
Szinte percről-percre élednek fel a hőseim. Az első heti intenzív irányítgatás után ezen a héten keveset beszéltem, hagytam érni a dolgokat. Csak akkor szóltam, amikor kellett. (Ritkán.) Értelmes emberkékkel kerültem egy "projektbe", nem véletlenül őket választottam az előadáshoz - és nem véletlenül ezt a drámát választottam hármójuknak. Hiszek nekik, hisznek nekem, s ez így van rendjén.
Biztosan lesznek mélypontok, de nem idegeskedek, nem kapkodok: a héten is volt egy nap (a kedd), amikor nagyon nyögvenyelősen ment az egész, de átröhögtük magunkat a problémákon. Nem görcsölünk. Szöveget kell tanulni, jó. Megjegyezni a technikákat, jó. Ismételni, ismételni, ismételni, jó. Minden jó. (Még a rossz is.)
Valamiért úgy érzem, most van itt az ideje, hogy leírjak néhány személyes megtapasztalást.
A fiúkkal, akik kortársaim, néhány éve ismerkedtem meg. Azt gondolom, hogy a kölcsönös tisztelet és elismerés jellemezte eddig (is) kapcsolatunkat. Barátok vagyunk - még ha nem is abban a klasszikus értelemben, ahogy halivudi filmekből megszokhattuk. Nekünk a színház a kötelék. Bélával is, Tamással is átéltünk már nem egy közös alkotási folyamatot. Megismertük egymást. Tudják, hogy kinek hol a helye, elhiszik és elfogadják szerepemet, szerepüket. Ez az előadás összehozta őket is. Mindig megnyugtató úgy ülni a (nézőtéren kijelölt) rendezői székben, hogy tudom, két tisztességes férfi adja majd át gondolataimat - és saját gondolataikat - a nézőknek.
Hm. Valamiért úgy érzem, hogy Zsófinak nagyon nagy ajándék ez a szerep. Tőlem. Ma is leírom, hogy - jórészt - miatta kerül színpadra Gabriella drámája. Most nagyon fontos, hogy ott legyen a színpadon, és felépítsen egy női sorsot nekünk, nekem. Magának! Felnőtt lett a lány, s valami felmérhetetlen tudás, felismerés, ösztönösség gyűlt össze lelkében, amiket most kezd kicsomagolni. És most kezdi megérteni, átélni, milyen is az: megérkezni. Nem könnyű ez az út. Főleg társak nélkül nem. Ezért érzem azt, hogy most különösen sokat számít, hogy mellette vagyok. Mellette vagyunk. Nagyon szeretek Zsófival együtt lenni. Néha igazságtalanul "kivételezek" vele, és olyankor haragszom is magamra. De mindig kapok egy jelet, ami megnyugtat. Igen. (Elrejtettem egy mondatot a drámában, csak neki! Hallom, ahogy naponta többször kimondja.És úgy megkérdezném tőle: milyen érzés? Mit jelent neki? Megértette?)
És a jövő héten megérkezik a hangszer: Serei Dani beül a sarokba, és üti-veri dobjait. (Ezt biztosan kikéri majd magának, joggal!) Fontos elem lesz az előzene, az élő dob. Nagyon várom, hogyan illeszthető bele a sarokból beszűrődő zene a történetbe, a rendezői elképzelésbe, az atmoszférába.
Jó kis csapat ez. Anikóval néha összenézünk, és bólogatunk elégedetten. És várjuk a lassan láthatóvá váló végeredményt. El lehet még rontani. De ahhoz valami félelmetesen fájdalmas félrecsúszás kellene. Ami elképzelhetetlennek tűnik. Most. Úgy vettem észre, ez egy fontos drámája lett életemnek. Mert szerintem jó lesz. (Ha-ha-ha.)
És szép...
