Újabb válaszút elé érkeztem. Huszonötödik évemet kezdem színházcsinálóként, s eddig - ösztönösen - mindig jó döntéseket hoztam, amikor váltanom kellett: tudtam, mikor kell! Persze nem abban a pillanatban igazolódott be helyes döntésem, hanem évek múltán. Az is igaz persze, hogy a váltások között meg rengeteg rossz döntést is hoztam, de ezeket mindet a tanulás számlájára írom, így egyáltalán nem rossz szájízzel kell gondolnom hibáimra. De ez egy másik történet.
Most ismét egy ilyen helyzetben vagyok. Kerültem.
A gárdonyi gyerekcsoportom - tíz évvel később (2006-ban)
Hogyan tovább?
A rám bízott kamaszok felnőttek, s bár élik tovább gyermeki naivsággal és önzőséggel felvértezett életüket, már nem ugyanazok az emberek. Más lett a viszonyunk.
Szomorú helyzet. Szomorú, mert az ember nehezen engedi el szerettei kezét. S szomorú azért is, mert sok fába tört bele fejszém. S az egészbe belefeccölt munkám igen gyakran nem várt eredményt hozott. Azt nem mondanám, hogy csalódást, mert azzal a sikereket, örömöket degradálnám lentebb, de kudarcban volt élményem, nem is kevésszer. Azt nem tudhatom, hogy ez a tizenvalahány ex-kamasz ugyanitt tartana-e - felteszem, hogy nem! -, mert ennek a színházasdi-közösségépítő munkának nemigen van mértékegysége. Illetve van. Például az idő: múlt-jelen-jövő. De kinek lenne türelme kivárni a „nagy beigazolást”? (Nekem nem.) Aztán a súly(a): hála és közömbösség. (Hiánycikk, amúgy.)
Nagy szavak ezek, ugye?
A jelen (2012, Zalamerenye)
Mi, a két oldalon állók - a fiatalok s én - sűrűn emlegetünk két szót: tehetség (ők) és tehetetlenség (én). Miért is? Elmondom.
Nem hiszek a tehetségben. Nem hiszek abban, hogy a színházcsinálás során a tehetség lenne a mérvadó. Hiszek a személyiségben, az egyénben, s ugyanúgy hiszek a közösségben, a közösséghez tartozás képességében. Sokkal fontosabbnak tartom mindezeket, mint a kikényszerített megkülönböztetést.
Persze, hogy vannak jobb képességűek! Mindenhol vannak. S általában ezt a készen kapott adottságot nehezebben is használják fel. Ki gondolja azt, hogy nagyszínészeink a legtehetségesebbek? Mi bizonyítaná ezt? (Igaz, hogy az ellenkezőjét is: semmi.)
Hol tartana ez az ország, vagy az egész világ, ha mindent az arra legalkalmasabbak végeznének?
Nagyon messze a jelentől.
Mindegy. A tehetséget ki kell érdemelni. A tehetséges jelzőt. Senki sem hozhatja magával, otthonról. „Én tehetséges vagyok.” Nem hiszem el. Bizonyítani kell. Tettel! (És minden percben.)
Ezt gondolom én.
Agárd ('Háború' 2005-ben)
Szóval a következő évadban újítanom kell.
Végzős gimnazistaként kezdtem színházzal foglalkozni, 1988-ban, Székesfehérváron. Hét évig tartott a lendület. Afféle ifjúsági-felnőtt színházat csináltunk, a határokat feszegetve, a maximumot kihozva a lehetőségekből. Majd váltottam, s már 1993-ban gyerekkel kezdtem foglalkozni. Több szakaszra lehet bontani ezt az időszakot is – gyakorlatilag végigcsináltam a felnőttéválás időszakát: gárdonyi óvodásokkal kezdtem, majd kisiskolásokkal, kamasszá váló ifjakkal, aztán jöttek az agárdi gimnazisták, s egy etyeki kitérővel Bugyin fejeztem be a diákszínházazást. 2007 őszén pedig elindult - a jelen! - függetlenszínházunk megalapozása. Most éppen a lehetetlent teljesítjük. Ám vannak megdönthetetlen falak, ami elgondolkoztat.
Például képtelenek vagyunk beintegrálódni. A létező összes szövetség, egyesület, szakmai közösség tagságával megpróbálkoztunk, de közös hangot sehol sem találtunk. És nincs hibás, nincs felelős! Egyszerűen mások vagyunk.
Egy rövid kitérő.
2004-ben kezdtem a Hegyhát úton. Speciális helyzet, speciális gyerekek. Egy éve nagyon necces volt, hogy be kell fejeznem. Ám ment tovább minden, egy új csapattal kezdhettem meg a munkát. Ám idén jött az igazgatóváltás, s hirtelen nincs rám szükség. Nem adom fel – mert nem tehetem meg a gyerekekkel -, de veszni látszik ez a „munkám”. Amit mérhetetlenül fájlalok, és nem tudok elfogadni. Hm.Igen, mások vagyunk. És ezzel kell kezdenünk valamit! Azzal az attitűddel, ami megkülönböztet. Minket. Engem. Mert mégis csak egyféle érték ez, hiszen sikerekben, elismerésben, odafigyelésben sosem volt hiány.
Hegyhátosokkal (2012-ben)
Két út áll előttem.
Vagy kezdem elölről - Bugyin már elindult valami tavaly helyi általános iskolásokkal -, s újra végigcsinálom a folyamatot, vagy valami egészen más formát találunk ki. (Idén ősszel ennek jegyében indítottuk el a változásokat.) Már nem vagyok egyedül, ez is számít: Anikóval ketten lettünk a Fészek Színház, így eloszlik a felelősség, ugyanakkor nőnek az elvárások is.
Nehéz döntés.
Kiradírozni a jelent, s új alapokra helyezve nekimenni a bizonytalannak talán felelőtlenség lenne! És pazarlás. Azt nem írhatom le, hogy félbehagyjuk az eddig elvégzett munkát, hiszen kerek egész az elmúlt öt-hat év. Amit lehetett, elértünk, amit célul tűztünk ki, megcsináltuk.
A motiváció hiányzik csak. Átalakult.
Bugyi ('Romantika' 2008-ban)
Lesz min agyalni a következő egy évben!
De bárhogyan is döntök, döntünk, csakis egy megoldás elfogadható: tiszta szívből akarjam és szeressem azt, amit csinálok. Igen.
Addig is rengeteget írok. Össze-vissza. Mindig ez van, amikor írnom kell(ene)!
Most éppen a Romantikát.
(De hát romantikus ez is, nem?)
