Bármennyire is hihetetlen nekünk, színházcsinálóknak, a zemberek jórésze nem szereti a színházat. Nem értékeli. Úgy általában a kultúrát sem: minek erre pénzt költeni? – mondják. Olyan világban élünk, amikor a magyarok kétharmada funkcionális analfabéta, szövegértésből elégtelenre teljesít – ezért lehet bármit elhitetni velük. Ha visszacsatolást várunk, megsértődnek.
De mi van a maradékkal? Az egyharmaddal?
Amikor egy idegen először találkozik velünk, a fészkesekkel, s végighallgatja, miként is létezünk, ámulatból ámulatba esik, lelkendezve csapkod, könnyező szemekkel ölelget, és értetlenségének ad hangot: hogy-hogy nem tud rólunk senki? Majd elhangzik a bűvös mondat: mi nem keresünk pénzt a színházcsinálással. A bolondokkal zavart kontaktusba lépő józan emberek arckifejezése jelenik meg az eddig elismerően csettintgető idegen képén, csíkra húzódik a tekintete, ritmustalan bólogatás és idegesen vakaródzó kezek matatnak, megszűnik a csillogás a felszáradt könnyek mögül: ezek hülyék – sugározza felénk üzenetét a zakatoló agy.
Feltettem már a kérdést: kinek játszunk?
Körülnéztem alaposabban.
Ha feltételezzük, hogy a felnőtt lakosság egyharmada érdeklődik a kultúra iránt, az minden optimista becslés szerint is azt jelenti, hogy mondjuk tizednyi kultúraszerető hajlandó is felkerekedni, s színházba menni. Kevés a pénz, több a kecsegtetően gondtalan, fényűző színház, a nyócker különben is veszélyes, így újabb kilencven százaléktól esünk el. Marad kb. ötezer budapesti felnőtt, akire számíthatunk. Mámoros állapotunkban feltételezzük, hogy legalább ötszázukhoz eljut a hírünk, s tovább bontva a létszámot, talán százan el is jönnek hozzánk! (És tényleg.)
Nekünk viszonylag mázlink van, mert sok fiatal szerepel nálunk, így sok fiatalhoz jut el a hírünk leggyorsabban és cicomázatlanul, ráadásul még szeretik is, amit csinálunk, így a százas felnőtt bagázshoz hozzácsapódik bő ezernyi diák. (Plusz nagyi, anyu, nagybácsi, tanárnéni.)
Ők a mi közönségünk. Ők tartanak el minket. Szép!
Hogyan lehetne hírünket kelteni?
Bulvár? Nem.
Szakma? Igen.
Elhívjuk. (A szakmát.) Nem jönnek. Az amatőr színjátszás képviselői, vezetői szarnak ránk. Pedig modell vagyunk. Ez a baj? Sárgák az irigységtől? Igen.
Hívunk kritikust. Százból egy eljön. Mert szimpatizál velünk. És megfigyeli mit is csinálunk? Egy frászt! A kritikus ehhez nem ért. Smúzolni a menő színésznek, a menő rendezőnek, álokossággal hirdetni alkalmasságát, az megy. Gondolkodni fárasztó? Igen.
Kinek higgyek? Koltainak, Csákinak, Nánaynak, Ugrainak, Jászaynak, Sándor L-nek, Stubernek? Mikor volt, hogy azonosultak valaminek a megítélésében? Soha. Kis ország, kis pénz. Mindenkinek nem jut. Vélemény sem.
Ha Rizi Misi megérti, akkor a hivatásos miért nem?
Hol akarunk mi színházat csinálni?
Abban a független színházi közegben, ahol a támogatások majd' háromnegyede személyi juttatásokra megy el, hol keressük a függetlenségünk igazolását? Hogy lehet független az a társulat, amelyik az államtól várja alkotóinak fizetését tébével, adóval cuzammen?
Abban a színházi közegben, ahol az ország harmadik legjobb rendezője merev nyakán feszülő magabiztossággal külön venné a fogyatékkal élő színjátszóimat a normál közönségtől, miközben neve egybeforr a kirekesztés elleni társadalmi harccal?
Abban a politikai közegben, ahol a kuratóriumok úgy állnak fel, hogy a mérlegelés legkisebb jelét sem hajlandóak felmutatni, le van osztva minden cakumpakk: hol jobbra, hol balra. Találkoztam olyan kurátorral, aki büszkén vallotta, hogy „neki nem szükséges elolvasnia a pályázatokat, anélkül is pontosan tudja, hogy ki mennyit érdemel."
Néha elszomorodom, hogy be vagyok szorítva egy harmincférőhelyes színházba, eszköztelenül, pénz nélkül, amatőrökkel alkotva ezt-azt. De hamar kijózanodok, mert tudom, hogy nekem ez a közegem. Itt érzem jól magam.
Hogy miért nem érti mindenki a gondolataimat? Pofátlanul viccesen azt mondanám, hogy a 2 %-ba kevesen tartoznak. Komolyabban is inkább elviccelem: hová tartana ez a világ, ha valamire mindenki igent vagy nemet mondana? Fennkölt magabiztossággal állítom, hogy bárhol bármit megrendezhetnék! Csak a pofa hiányzik hozzá.
Tehetség? Itt? Hol? Minek?
Már 10 éve, hogy az első nagy sikert elértem. Elértük.
Még csak tíz éve!
Játszom inkább. Stellát megöregítem, mondatokkal nyúlok át innen oda, frédibénizek, fesztiválra megyek jólérezni magam fiatalokkal, vidékiekkel, verseket hallgatok ifjak tollából, filmforgatáson éjszakázunk ingyen és jókedvvel, cipőbelsőből gyártunk milliós díszletet, isszuk a kávét, nyomjuk a blázt, mert...
... mi vagyunk a Fészek Színház.
Én. Ők. Mi. (Ti.)