Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

HTML

CZAT

mit gondolok? azt, amit te. vagy nem? de. nem. de. nem! de! nem. akkor is! [www.cziczo.hu]

Friss topikok

  • Dr. Visor Karola: #masturhate (2014.05.27. 12:36) Imre, te fütyi vagyol?
  • bikmakk: Kortárs irodalomra, művészfilmre, komolyzenére és színházra már pedig szükség van. Ez nem lehet ké... (2014.05.24. 14:41) Mert.
  • dr kotász: @Tomi from Space: Szerintem előbb olvass... (2014.02.15. 16:26) Az egészen más...
  • Cziczó Attila: terraincognita.uw.hu/2676.jpg (2014.02.15. 09:04) Ha kicsi lennék...
  • Cziczó Attila: 10% színtiszta (2012.05.17. 08:56) Génjeim

Linkblog

Címkék

Címkefelhő

Galambketrec [34]

czatti 2012.06.03. 07:07

Elolvashatjátok 'Galambketrec' című novellaregényemet. Darabolva. Hetente egy-egy fejezetet. Jó lesz?

 

[34] Vámos-epigon

 

Anyánk születésnapjára kaptam öcsémtől az elsőt (Anya csak egy van), később elolvastam az összest. Szerelmeimmel, egyet-egyet. Mindegyik nőm megtalálta a maga könyvét.

Mindegyik könyv megtalálta a maga nőjét.

Utoljára Verával olvastuk a Márkez meg ént. Nem tudom, hogy a kapcsolatunk miatt nem tetszett a könyv vagy fordítva: a könyv miatt ment tönkre a kapcsolatunk. Gyengítették egymást, az biztos. Az Apák könyvét kellett volna, a sorrend szerint, de azt tartogattam a tökéletesnek. Éva talán jó lett volna, ha nincs feltételes mód az életben! Nem jött össze. Akkoriban kezdtem írni. Írni! Talán Vámos Miklós miatt. Hatására. Tiszteletére. (Legyőzésére?) Írogattam korábban is, csak úgy, magamnak. Mert gyűlt az élményanyag − mondogattam öcsémnek, akit foglalkoztatott az életem. Szerettem vele beszélgetni, mindig csak akkor szólalt meg, ha nagyon kellett, és mindig halálpontosan sikerült megfogalmaznia a gondolataimban mérföldesnek tűnő dilemmáimat.

Így volt ez anyánkkal is, aki teljesen megváltozott, ezt én is észrevettem. Hol volt már gyerekkorunk üvöltöző réme, apánk inkvizítora, nagymamaként egy csodálatos, békés asszonnyá vált, akit öröm szeretni. A miértre ezer cizellált gondolatgörgeteggel se tudtam volna pontos választ adni, öcsém persze két mondatban megfejtette a lényeget: először volt kétgyerekes anya plusz feleség, ráadásul minden alapképzettség nélkül, olyan rosszul azért nem csinálta. Mondjuk négyes alá. Apuról is filózgattunk. Milyen ember lenne, ha annakidején a hóesésben tényleg lelép? Akkor is egy szótlan, gondolataiba menekülő férfi lenne az apánk? Öcsém erre is talált egy frappáns bölcseletet: − Aha, nekem kevésbé ment ez a verbális összpontosítás. Maradt az írás.

Vera alatt, Éva élményével, készültem el az első regénnyel. A regényemmel. Kiadta volna a legmenőbb kiadó, ha nincs az az amerikai trendi író, aki éppen akkor tört be a keleti piacra, így félretettek, én vártam, aztán váltottam, egy kisebb, névtelenebb, bénább kiadót választva. Megjelent, láttam a Libri polcán, láttam a metrón, ahogy olvassák, benne voltam a tévében, írtak rólam kritikát az újságok, lehúzott (de hogy!) az index, aztán szép csendben elmúlt az íróságom. Ezernyolcszáz eladott példány. Plusz kétszáz repi. Nem gondoltam akkoriban, hogy sikeres lennék a szépirodalomban. (Pedig de jó lenne!) Ám lettek rajongóim. Apám, például! Öcsém felesége egyszer felnézett a Nők Lapjából: te egy Vámos-epigon vagy, tudod?

Mert? Elolvastam a könyvrészletet − kiemelve a keményborításból, elhelyezve a hetilapban, egy munkáért két pénz? −, klasszikusok alulnézetből, eheti adag: az Örkény-élmény. Kedves történet, a tiszteletről és a hatalmasok hétköznapiságáról. (Kábé.) De miért vagyok én az epigonja? − kérdeztem félve (na jó: reménykedve!) sógornőmet. Mert úgy írsz, mint ő. (Továbbszőve: mint Örkény?) Elolvastam még egyszer, aztán megvettem a könyvet (Hogy volt − először nő nélkül egy Vámost!), és megfogalmazódott bennem: találkozni vele és beszélgetni. Rólam. (Rólunk?)

Indult az elismert-író-becserkészése akció! Mindent megtudni, úgy megismerni, ahogy senki más! Ilyen intenzív kapcsolatom még nem volt azelőtt. Senkivel! Kezdtem az írásaival. Hetekig (újra)olvastam több ezer oldalt, kavarogtak fejemben hősei, meseszerű történeteket kreáltam álmaimban. (Marton Gyula keringőzik Emíliával − ilyeneket.) Aztán következtek a sajtó Vámos-töltetei. Róla és tőle. Mennyi seggnyalás, ellenszenv, sorban állás a zsírosbödönnél, mennyi aljasság, hát így éltek ti? (Írók!) Ami kellemetlenebbé tette igyekezetemet, az ő maga volt, az íróm, a glória lepottyant bizony! De amit lehetett róla, mindent felleltem. Ha lenne irodalmi tétel érettségin Vámos, minimum jeles, még emelt szinten is!

De megismerni nem ismertem meg jobban. Magamat annál inkább. Minden könyv életem egy rövid szakaszát idézte fel. És egy-egy rövid szerelmét. A nőknek megbocsátottam. Lezseren, férfiasan. Magamnak is, persze. (Elvirának azért nem. Vele a Sánta kutyát olvastam. Na ja!) Szóval megfejteni nem tudtam a Vámos-miérteket. De sikerült ellenszenvesnek találnom őt. Rengeteg fotót töltöttem le róla (Google, 369 találat), főleg öregebb képeit. Nézett rám, a szemembe, és nem volt jó érzés. Mit akarsz tőlem? − ezt kérdezte minden képe. Valamennyi író így néz ránk? (Már nem fiatalon.) Megkerestem őket is. Hát ne lássam egyiket se inkább!

Pedig hátra volt még a nagy találkozás. A személyes. Meg kell szólítanom! Meg kell? Azt írja honlapján, hogy a klubunkat szünetelteti. Tapintattal és tisztelettel. (És Örkény? És Mándy?) És meg akarom szólítani mégis. Nem elég ennyi? Egyáltalán, miért emeltem ki a nevek közül pont őt? Pont egy ilyen nevet! Mindig a névsor végén kullogott, fogadjunk, hogy mindig megúszta, csak engem nem! Miért nem a Bartis, vagy Esterházy, vagy Garaczi, Grecsó, Háy, Konrád, vagy Krasznahorkai, Kukorelly, Nádas, Parti Nagy, Spiró, Tandori, Závada, megvan az osztály, ki feleljen (meg)? Pont ő! A névsor végéről. Bezzeg a Vámos Miklós! Bezzeg Vámos Miklós. Vámos Bezzeg Miklós. V. Bezzeg Miklós. Vámos B. Miklós. B. Vámos Miklós. Vámos Bezzeg. (Bezi.) És mindig!

Ha irodalom, akkor Godot, ha földrész, akkor Atlantisz, ha vicc, akkor a fűnyíró volt nekem. Vártam, eltűnt, basszameg! Csak mert valaki szerint az epigonja vagyok. És jó volt hallani! De szép fűzér pedig: nők, szerelem, együtt, elolvas, tönkrement, vége, Vámos! Miatta van és volt minden. (Mindig.) Így sikerült kihátrálnom mögüle, nem átlépnem a titkos ajtón, az irodalom halhatatlanjai közé belépni. Azt sosem ismertem be, hogy esetleg nem is tartozom oda, sosem tartoztam, s még a lehetőségem sem volt meg. (Tehetségem.) Hogy majd valaha! Tovább voltam író, mint Rejtő hőse, de kevesebbet, mint álmaimban önmagam. Ez jutott nekem, leszek még büszke, mert megpróbáltam.

Unokaöcsém (hároméves) egyik kedvenc játéka a nyelv. Anyanyelv. Igét csak ikesen ragoz. Eszek. Iszok. Felkelek. Alszok. Ez javítandó. De múlt időben is. (Én) Ettek. (Én) Ittak. (Én) Felkeltek. (Én) Aludtak. Ez már játék. Vagy egyszerűen harmadik személyben beszél önmagáról? Micsoda alattvalói többes! Exhibicionista szubjektum, mondta róla Vali, nagybátyámék körzeti orvosa, szerintem művész lesz a srác, író esetleg, egy rajongott név, távoltartó tekintet. Legyen! Karácsonyra kinéztem egy kedves verseskönyvet neki, végigjártam néhány könyvesboltot. Havazott a Pozsonyi úton, mikor kiléptem a Pagonyból, jókedvem volt, újból hétköznapokat éltem (hétköznapian), dolgoztam, esténként söröztem a haverokkal, klasszikus egzisztencialista szingli voltam, Briganti Jones, a nagyseggű harmincnégy éves. Néztem a cipőm orráról leolvadó hópelyheket, már nem fogalmaztam át ünnepivé gondolataimat, hol vagytok már cirádás mondatok! Nevettem magamon, a régin, aki egy kurváról is lányregényt tudna írni (pöttyöset), aki elhitte, hogy egy író kötetei és a nagy szerelmek között lehet kapcsolat. Kiröhögtem azt a szerencsétlen srácot, mert a féltve őrzött kis reménye ott lapult a táskámban: megvettem, lesz, ami lesz, egyedül olvasom el! (Ilyen lehet a szellemi maszturbáció?)

Egyik kirakatban megláttam egy gusztusos tortaszeletet. Megkívántam, rendeltem kettőt, leültem egy asztalhoz, jó kis hely. Kávézóna. Elővettem táskámból, lassan olvadt szét számban a csokoládé, olvasni kezdtem: Fölébredt a világ, a friss szelek a tavasz ígéretével suhantak át a földeken… − sóhajtottam, s becsuktam inkább. Elképzeltem, milyen lehetett leírni a sorokat. Író! Bármennyire távolodtam, még nem ürültem ki teljesen. Mikor letettem a cigit, a tüdőm hetekig szörnyű kínokat okozott. Mikor letettem a tollat, agyam tette ugyanazt. Ez tartott még mindig.

Akkor hallottam meg a hangját. Furcsa, hogy egy író hangja is ismert! (Jellegzetes.) Ott ült mellettem Vámos Miklós, egy újsággal kezében, és nem nézett rám. De fog! Ha tudná, mennyire ismerem! És előttem, az üres tányér mellett a könyve. Azt hiszi, direkt! Becsúsztattam kabátom belső zsebébe. Idegesen zörögtem a villával, mert ideges voltam. Tudtam, hogy ha jobbra fordulok, egy nagy levegővétel, és üdvözlöm, én az epigonja vagyok Vámos úr! Ha balra fordulok, egy nagy levegővétel, s szerencsésebb esetben egy mozdulattal veszem fel a kabátomat és a táskám. Naná, hogy bal! Ahogy nyitottam ki az ajtót (nem azt!), még visszanéztem rá. Közelről ő is csak egy ember. Csak messziről olyan más. Nagy lendülettel a küszöbön át röpültem ki az utcára. Térdre érkeztem, a hóba esett zsebemből a könyv.

De jó, én is most akarom elolvasni! − szólalt meg fölöttem a lány. Felnéztem a hang irányába. A korlátról ugrott le elém, kabátja kigombolva, hasa kinn, fején mókás kötött sapka, nyakában ugyanolyan sál. Felvette, letörölte róla az olvadó havat, addigra én is felálltam. Szia! − köszönt kicsit pösze hangján, kezembe nyomva a könyvet. Megköszöntem. Ott állt előttem ő, akivel hamarosan elolvasom a sorozatom kimaradt darabját. Az Apák könyve is kipipálva.

Nagy fékcsikorgásra rezzentünk össze, majd tompa puffanás után egy hógolyónak látszó valami gurult lábaink elé. Pislogott. (Mi is.) Összehúzott testtel, riadt tekintettel, egyik oldalán természetellenesen kilógó lábával ült előttünk a fénylő hóban. Gyönyörű színeit csodáltam, a fehér és a mélyszürke árnyalatait. Hogyha hunyorítottam, ezüstnek tűnt.

Egy galamb. Jóérzésű embernek béke, szerelem, szabadság, esetleg lélek. Nekem egy esély. Most nem kellene elrontani.

 

2005–2007

 

Címkék: novella attila cziczó novellaregény galambketrec

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://haromnower.blog.hu/api/trackback/id/tr894548678

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.