Egy fiatal lány… az ne legyen félember! Még te sem érdemled ezt. Na, jön a durcipofa! Ismerős. Tudom, most ki vagy akadva – ugye így mondjátok? És ez így is van rendjén. Nőből vagy. Ahogy én is. És a lányom, az unokám. Sokan vagyunk. Sok azonos nem. Sok önazonos nem. De hol vannak az igenek? Az életigenlés, az hiányzik. Nyugalom, nem jövök a bezzegazénidőmbennel! Ugyanolyan volt az is, mint ez. Különbözünk? Egy fenét!
A nő attól nő, mert egy. Mind egy. Mindegy. (csend) Megtanuljuk a leckét. Nem azonnal, mert nem megy blikkre. Szépen, lassan. Megélve a helyzeteket. Én is voltam lány. Kicsi és nagy. Aztán felnőttem. És elszúrtam. Mert nem figyeltem a férfira. Pedig kellett volna! El is hagyott. Nem baj, mondtam magamnak, majd a lányom! Ő még jobban elszúrta. Mert annyira figyelt a férfira, hogy nem vette észre, amit kellett volna! Mert ő is csak magát kereste amabban. És a férfi lelépett. Hm. Majd az apátlan unokám! Aki – ha hiszed, ha nem – nő! Hogy ő mit tanul? Most azt mondanám, semmit. De ki tudja! Nem örülök annyira, hogy elveszed a szerelmét. Szimpatikus kissrác ez az Andris. De más. Mesélhetnék róluk is. A férfiakról. Na, a férfi, az ám egy nemes állatfajta! (legyint) Nem jó itt semmi. Valamit nagyon rosszul olvastunk ki a használati utasításból. Mert ez az egész tökéletesen lett összerakva! Az ember, igen... Tökéletes alkotás! (csend) Nem neked kellett volna ezt elmondanom. Az unokámnak. Vagy a lányomnak inkább. Mindegy. Én már megkaptam a pofonadagomat életbácsitól. Nekem már nincs tétje a nagy megmagyarázásoknak. Röhögök és mesélek. (csend) Megértettél valamit abból, amiről beszéltem? Nem hiszem. Vonogasd csak a vállad, úgy egyszerűbb. Röpül az idő, és nemsokára te ülsz majd egy lánykával szemben. Te is mondd el neki! Ő meg majd húzogatja, vonogatja. (nevet) És most optimista voltam, na, mit szólsz hozzá? Megyek. Mutogasd el apádnak, hogy fontos beszédem van vele. Vele is. (kimegy)
Mamma monológja a nem/másban
