Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

HTML

CZAT

mit gondolok? azt, amit te. vagy nem? de. nem. de. nem! de! nem. akkor is! [www.cziczo.hu]

Friss topikok

  • Dr. Visor Karola: #masturhate (2014.05.27. 12:36) Imre, te fütyi vagyol?
  • bikmakk: Kortárs irodalomra, művészfilmre, komolyzenére és színházra már pedig szükség van. Ez nem lehet ké... (2014.05.24. 14:41) Mert.
  • : @Tomi from Space: Szerintem előbb olvass... (2014.02.15. 16:26) Az egészen más...
  • Cziczó Attila: terraincognita.uw.hu/2676.jpg (2014.02.15. 09:04) Ha kicsi lennék...
  • Cziczó Attila: 10% színtiszta (2012.05.17. 08:56) Génjeim

Linkblog

Címkék

Címkefelhő

Galambketrec [17]

czatti 2012.02.05. 07:07

Elolvashatjátok 'Galambketrec' című novellaregényemet. Darabolva. Hetente egy-egy fejezetet. Jó lesz?

 

[17] A következő

Kevés olyan emlékem van, amitől még ma is megremegek. Halál. Sors. Fátum. Három fogalom, ami könnyen kiveri nálam a biztosítékot. (Felnőttként is.)

Mamám halála volt az első pillanat, amikor komolyan belegondoltam az elmúlásba. De szar lehet! (Nem lenni.) A temetése után a szokásos családi partin ettük a meggyes rétest unokatesóimmal, egy korosztály, egy gondolat: ágyban, párnák közt, na ne! (Közben a távoli rokonok próbálgatták nagyanyám ruhatárát, persze könnyes szemmel.) Vetélkedtünk leendő hősi halálainkkal, ki Afrikában, ki az Antarktiszon, ki egy bolygóközi háborúban, de öregen, otthon, na azt nem vállalta egyikünk sem. Én amerikai kommandósként meséltem hősi halálomat, valami kokainbáró elleni akció közben, kimentve egy komplett nagycsoportot a kis kolumbiai falu túszul ejtett óvodásai közül. (Akkoriban töltötték fel a mozikat mindenféle hollywoodi akciófilmekkel.)

Aztán témát váltottunk, gondolom a többieket is kétségbe ejtette saját kimúlásunk precíz és kalandos tervezgetése, szerintem egyikünk sem akart meghalni egyáltalán, soha! (Én nem, az biztos.) Aztán legdumásabb unokatesóm a túlvilági erőkről kezdett mesélni, misztikum és fahéjszag lengett körül bennünket, zombivá válni azért milyen menő lenne már! És akkor mesélte el a családi sorscsapást. Dédapámmal kezdődött. Az ő apja (üköm?) az első világháborúban az olasz fronton (vagy orosz?) harcolt, megsebesült, de megszökött, hazavánszorgott valahogyan, majd a fia (dédapám) kezei között lehelte ki a lelkét. (Akkor még így mondták.) A család következő eltávozója dédapám lett, valami köszörűgép vágta ketté, dédanyám még elbúcsúzhatott tőle, karjaiban halt meg. És a következő ő lett, még abban az évben. Mamám húga volt a soros, megszületett még, de egyből árva is maradt.

Itt már néma csendben hallgattuk a mesélőt, éreztük a misztikumban rejlő valóságtartalmat, és a sor folytatódott. Bébi néni (a húg) az esküvője napján kapott szélütést, másod-unokatestvére, családunk egyetlen orvosa kezelte őt a kórházában, átsegítve őt a túlvilágra, de egy év múlva újabb temetésen sorakozott a rokonság, két hét katonaorvoskodás után találta telibe egy gránát a dokit. Na, ennél az esetnél majdnem megszakadt a sor, de a sors nem így akarta, ha egy doktort elvett családunktól, gyorsan adott is egyet. A legjobb barát hozta a hírt, könnyeivel küszködve mesélte, ahogy karjai között szenvedte ki lelkét pajtása és gyógyító társa. Nagyanyámat ez annyira mélyen meghatotta, hogy egy év múlva, a háború kellős közepén, egy budai kis kápolnában kimondta az igent, és doktorné lett. Eltelt néhány év, két fiúk született, anyám féltestvérei, Karesz és Öcsi, bűnrossz kölkök voltak, egy híd alatt talált gránát végzett mindkettejükkel, apjuk keze fiai vérétől vöröslött, mikor lecsukta szemfedőjüket. Néhány hónap után elváltak, nagyanyám egy hentesüzletben ismerte meg nagyapámat, leköltöztek vidékre, boldogok voltak, mikor megszületett anyám, majd egy évre rá Vera, még egy évre rá pedig Imike. (Ő lett a keresztapám.) A dokival is jóban maradtak, szegény, beleőrült fiai halálába, náluk vendégeskedett éppen, amikor egy vasárnapi ebédnél szívrohamot kapott, öregapám pedig mindent megtett, felgyűrt ingujjban pumpálta a szívét, kár, hogy nem fordított szereposztás volt, mert egy doki csak jobban ért az ilyenhez, mint egy hentes. Nagyapám húsz évig húzta a sors idegeit, születésem előtt egy évvel halt meg, nagyanyám karjaiban, aki még megélte, hogy anyám túléli a veseműtétjét, csak aztán ment el. (Vidéken így mondják.) Szó nélkül álltunk fel unokatesóm története után, hazafele a kocsiban azért megkérdeztem, hogyan halt meg a mama. Keresztapád karjaiban − válaszolta zokogva anyám. Szóval ő a következő?

Két évvel később jött a hír, hogy rákos lett. Anyám összeomlott, ordítva sírt fel minden órában, apám próbálta vigasztalni. Nem nagyon ment. Öcsém flegmán kezelte az ügyet, nagyon megváltoztatta a kamaszodás, amilyen nyápic volt még néhány évvel korábban, olyan nagyszájú pöcs lett belőle. Én tartottam magam, pedig iszonyú félelmemet nehezen gyűrtem le. Ki lesz ott, mikor meghal? Nagynénémék (Vera néni meg Karcsi bácsi) jöttek át este, megbeszélték, hogy reggel indulunk keresztapámhoz. (Anyám az éjszakát is végigbőgte.) Korán indultunk, anyu feketében szállt be az autóba, apu meg is jegyezte, hogy talán még nem kellene temetni, anyám erre megint ordítva bőgni kezdett. Inkább néma csendben ültük végig az utat. Vera néniék mentek elől, nagybátyám elég vadul vezetett. Öcsém is náluk ült, a mázlista, gondolom jobb hangulatban telt el az a két óra, mint a mi kocsinkban. És az igazi megdöbbenés akkor ért minket, mikor beléptünk.

Hogy szerettem azt a házat! A hosszú gangot, a fénytelen konyhát, az olajfestékkel kifestett fürdőszobát. És az udvart, a ribizlibokrokkal, szőlőtőkékkel, az öreg diófával! Keresztapámmal jártuk be mindig a kertet, nekem hatalmas rengetegnek tűnt, kár, hogy nőni kezdtem (a kert meg nem), idővel rájöttem, hogy tíz lépés az egész, de az emlék kitartott, s ez a lényeg. (Harmadikos gimnazistaként is.) Szóval álltunk a konyhában, keresztanyám feketében, kisírt szemmel motyogta elhaló hangján, hogy már alig van hátra valami. Anyu és Vera néni berontottak keresztapámhoz. Én nem akartam látni.

Mindjárt meghal? Miért nem szóltak akkor hamarabb? Apu az udvaron cigizett, kimentem hozzá. Sokáig nem szólalt meg. Milyen fura volt állni mellette! Akkora voltam, mint ő, addig észre se vettem. Akkor is csak azért, mert jött elő az az érzés, amit annyiszor éreztem már életemben: odabújni hozzá, hogy segítsen, megnyugtasson, oldja meg! De így? Két felnőtt ember voltunk (jó, másfél!), mit szólna, ha a lakli fia bőgve a karjaiba bújna? Ezért csak a kabátja sarkát fogtam meg. Felém fordult: éltél már ilyen családot, mint anyádéké?

Mert? − kérdeztem értetlenül. Nem válaszolt, csak legyintett, elnyomta a cigit, és elindult befelé. Tudtam, hogy nekem is kell. Bemenni! Úgy féltem, hogy milyen lesz. Még sosem láttam haldoklót. És halottat se.

Elsötétített szobában feküdt keresztapám. Anyám és Vera néni ült az ágya szélén, halkan beszélgettek. Öcsém és Karcsi bácsi a másik szobában nézték a tévét, de jó nekik, már túl voltak a találkozáson! Apu megállt az ágy mellett, remegett a keze. De furcsa! Én gyorsan odaléptem, adtam egy puszit, keresztapám megfogta a karomat: te is itt vagy, Buló? Ketten szólítottak csak így, Erzsó mama meg a keresztapám. Mi lesz, ha meghalnak? Már sosem leszek Buló? De szemét ez az élet! Sajnálgattam magam, pedig inkább megkönnyebbült voltam. Keresztapám egyáltalán nem tűnt haldoklónak, kicsit soványabb volt, meg a hangja vékonyabb, de rendes embernek nézett ki. Félreálltam, apu is hadd jöjjön rá felfedezésemre. Lehet, hogy meg se hal? Csak téves riasztás volt az egész?

Anyu és Vera néni kimentek a konyhába, rázták a fejüket gyászos képpel. Apám letérdelt keresztapámhoz, pont láttam mindkettejük arcát. Megfogták egymás kezét, egy szót se szóltak. Aztán apu zokogni kezdett, de olyan hirtelen és kétségbeesetten, hogy megijedtem. Ráborult keresztapámra, aki erőtlenül vigasztalta. Akkor döbbentem rá, hogy hoppá, hiszen ők barátok voltak. Legjobb barátok! Erről beszélt nekem annyit apu, hogy a barátság milyen fontos, elszakíthatatlan! Nekem is sírhatnékom támadt. Irigyeltem őket. Aztán apu felállt, szemeit törölgetve kiment. Ketten maradtunk. Álltam téblábolva, mit kell ilyenkor csinálni? És akkor jutott eszembe.

A végzet. A családi sorsvonal. Csak ne én! És keresztapám hörögve próbált felülni, nézett a szemembe félelemtől kitágult pupillákkal, és hívott oda magához. Mozdulni sem tudtam. Lehanyatlott, talán mondani akart valamit, de csak nyögéseket tudott kipréselni magából. Miért nem jön valaki? A híres testvérek, vagy bárki! Elindultam felé. Az a néhány lépés és pillanat mérföldeknek és óráknak tűnt. Kezeivel próbált felém nyúlni, fogalmam sem volt, mit tegyek. Most fog meghalni? Miért pont énelőttem? Akkor már folytak a könnyeim, némán zokogtam. Suta mozdulattal lehajoltam hozzá, próbáltam segíteni neki, hogy felüljön. Bárhogy is erőltettem, meg se tudtam mozdítani. Csak a súlyát éreztem a karjaimban. Egyre nehezebb lett.

És végre bejött keresztanyám, egy jézusom kiáltással lökött félre, és ölelte át férjét. Akkor már hangosan bőgtem. Anyuék is. Ha tudták volna, hogy én miért! Hogy az én sírásom megkönnyebbülés és nem fájdalom! Hogy én azért, mert túléltem!

Kimentem apuhoz, lábai mellett egy rakás csikk hevert, éppen egy nagyot szívott bagójából. Két kivörösödött szemű férfi állt egymás mellett. Gondolataink is hasonlóak lehettek. Csak más előjellel.

Apám arra gondolt, hogy talán ő jön. Én arra, hogy nem én. Nem én leszek a következő!

Címkék: novella attila cziczó novellaregény galambketrec

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://haromnower.blog.hu/api/trackback/id/tr644037413

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása