Elolvashatjátok 'Galambketrec' című novellaregényemet. Darabolva. Hetente egy-egy fejezetet. Jó lesz?
[16] Kupica
Életem első legfontosabb napjának hajnalán, ahelyett, hogy a nagy találkozásra készültem volna, disznót vágtam. (Meg pofákat.) Pedig hogy elterveztem! Alszom tizenegyig, tíz tojásból rántottát ebédelek, rengeteg fehérjével, precízen és hosszan lefürdök, hajat mosok; illatok, belőtt séró, Nivea krém a számra (hogy puha legyen), és a félhármas vonattal repülök hozzá. Tizenhat éves voltam, a gimnázium felének végéhez közeledve, egy álmodozó fiú, akit éppen megcsapott a szerelem szele egy pici, dús, kedves, bájos Marika személyében, csak vele lenni, semmi más nem érdekelt! Azon a héten sikerült elérnem, hogy az irodalom fakultáción egy párba kerüljünk, s a hétvégi könyvtárlátogatáson együtt lapozzuk fel Csokonai ifjúkori életének rejtett titkait. Közben persze arra vártam, hogy végre, végre, végre, legalább egy csók, vagy valami hasonló! (Mondjuk, ahogy a könyv fölé hajol, belesni, meglátni, legalább az egyiket!) Ehelyett apu hajnalban ébresztett, és fél óra múlva egy száznegyven kilós hízó állt velem szemben.
Úgy hívták, hogy Kupica.
Négyen voltunk: apu, a Kelemen bácsi, a Kelemen bácsi szomszédja meg én. Először is ki kellett hozni a disznót az ólból. Ez azért volt nehéz, mert hárman már nagyon részegek voltak. Kupica üvöltött, mint egy disznó. A Kelemen bácsi is. Nagyon izgult, ami érthető, hiszen az ő disznóját vágtuk. Nekem a bal hátsó lába jutott, mert úgy kell kihozni az ólból, hogy megfogjuk a lábait és kihúzzuk. Nagyon csúszós egy disznóól. Ezt onnan tudom, mert elestem, csupa sár lettem, meg gondolom szaros is. És Kupica halál előtti utolsó eszmélésével megkaptam a hiányzó reggeli bukét is, saccra fél liter disznóhúgy melegítette fel elgémberedett tagjaimat. Pisálva a halálba – állati vicces disznódráma az ilyen! Nagy nehezen kihúztuk az udvarra, ott meg egyhelyben kellett tartani, mert Kelemen bácsi úgy öli meg a disznót, hogy egy pisztolyszerű szögbelövővel fejbe lövi. Hogy remegett a keze! Féltem, nehogy eltaláljon. Hát nem talált. De Kupicát se. Pedig odaszorította a fejéhez, és mégse. Hova a fenébe ment akkor a szög? Tök mindegy, mert amíg néztünk hülyén Kelemen bácsira, a Kupica összeesett. Gondolom szívrohama lehetett. Rohant a Kelemen bácsi, aztán jött vissza egy bazi nagy késsel és belevágta a nyakába. (Kupicának.) Apu meg egyből odatett egy lavórt. Olyan gyorsan csinálták, hogy rosszul se tudtam lenni. Tébláboltam egy fél órát, mire kaptam munkát megint. Addigra már szétvagdosták teljesen. Nekem kellett megfogni. A lábatlan Kupicát. Csak nézett maga elé. Aztán levágták a fejét és otthagyták nekem, hogy tisztítsam meg. Az orrát meg a füleit. Persze előtte jól kibelezték, se a szeme, se az agya nem maradt benne. Mínusz húsz fokban kapargattam egy döglött állat testnyílásait! A fején. Reméltem, hogy bioszon majd tanulunk a disznókról, mert lesz mit elmondanom. Egy kisötösért. A suliról persze eszembe jutott Marika. Ahogy tisztogattam Kupica fejét, Marika arcát láttam magam előtt. De szép látvány volt!
Persze az előkészületekből nem lett semmi, se illat, se séró, se fehérje, éppen hogy elértem a vonatot, még slozira sem tudtam elmenni. A könyvtárba azért hamarabb értem, végignézhettem, ahogy lépked felém Marika, az álomlány, rengett ám a két dudája! Beültünk a leghátsó asztalhoz, elég kellemetlen volt, mert semmivel nem készültem, bezzeg szerelmem egy füzetet teleírt mindenféle fontos Csokonai-féle dolgokkal. Nekem meg hugyoznom kellett. (De nagyon!) Kikértük a könyveket, vártam, hátha ő is mutat valami jelet, valami titkosat, de Marika csak írt, jegyzetelt, néha kérdezett is, válaszoltam, nagyon érdekfeszítő volt az együttlétünk. Már sötét délután volt, mire elkészültünk. Na jó, elkészült, tényleg nem segítettem semmit, de ott voltam vele. Kiléptünk a fagyos, kihalt utcára, fújt a szél, csontig hatolt a hideg, de nem érdekelt a fájdalom, dübörgött a szívem, mikor meghívtam egy kólára. És igent mondott!
A szénsav kaparta a torkomat vagy Marika jelenléte, nem tudom, szólni nem tudtam. Ültünk egymással szemben, ő jobbra-balra bambult, én meredten néztem a profilját, néhány titkos pillanatra két hatalmas dudáját is! Végül Marika törte meg a csendet, pont azt a karakteres elválasztó vonalat bámultan cicijei között, ettől persze zavartan kaptam fel a fejem: nem tudom. (A „Mi leszel felnőttként?” kérdésre válaszolva.) Bezzeg szerelmem! Komplett életpályatervvel készült a nagybetűsbe, milyen munka, milyen férj, milyen ház, milyen autó, milyen gyerek (három), mennyi pénz. Nem tetszett. Főleg a férjkép. A leírás egy pontján kapcsolódtam csak az álomférfihez: jó az ágyban. Kár, hogy még nem próbáltam, de elméleti szinten topon voltam már egy ideje, a jobbkézszabályról nem is beszélve, szóval éreztem magamban a lehetőséget, igazán.
Sikerült is ennél a gondolatnál leragadnom, hallottam, hogy Marika beszél (folyamatosan), tetszett is hangjának duruzsolása, de tekintetemmel a két, méretes domborulatra összpontosítva csak egyet akartam! (Dugni végre.) Baszki, észrevette! Figyelsz rám? − dörrent rám hangja. És kénytelen voltam bekapcsolódni a diskurzusba. Kitárgyaltuk a sulit, a tanárokat, a többieket az osztályból, igazi csajszis beszélgetésben vehettem részt, hogy milyen hülyeségeken tudnak leragadni a lányok! És a hólyagom megint jelzett. És azt is tudtam, hogy onnan én fel nem állhatok, ha valami részsikert is el akarok érni, játszanom kell a szerepet, mert a nők ilyenek. (És tényleg.) Bírtam, de egyre fájdalmasabb volt az együttlét Marikával. Persze kért még egy teát, a pincércsaj meg természetesnek vette a még egy kólát is, engem pedig nem olyan családból szalasztottak, aki egy kortyot is az enyészetnek hagy abból az isteni nedűből. Megittam.
Lovagként adtam fel rá a kabátot, úrként felajánlottam, hogy hazakísérem, elfogadta. Közel laktak az étteremhez, hamar odaértünk. Elérzékenyülve búcsúzott, hosszan, mert ilyen fiúval még nem találkozott, örül, hogy egy pár lettünk (magyar fakultáció, nagy cucc!), puszival zárta le a napot. Máskor micsoda eksztázist váltott volna ki szívemből az a meleg, nedves ajak arcomon! De akkor csak egyet akartam, nem érdekelt a szerelem, nem érdekelt az a tökéletes test, nem érdekelt az a csillogó tekintet, nem érdekelt Marika, csak a húgyom! Mosolyt erőltettem képemre, de ahogy eltűnt a lépcsőházban, mint az állat kezdtem rohanni. Az áruház mellett száguldva megfordult a fejemben, hogy a második szinten van a vécé, de gyors fejszámolással megfejtettem, hogy nem érnék oda. Egy bokor, egy fa, egy oszlop kellett nekem, valami elhagyatott helyen, de városban hol talál ilyet a bejárós gimnazista? Sehol!
Már láttam a vasútállomás fényeit, az épület robosztus körvonalait is kivettem a megfagyott pára ködszerű homályában, amikor éreztem, hogy izmaim elengedik hólyagomat, indul a lé. Egy játszótér mellett voltam, gyorsan leültem az egyetlen padra, és forróság öntötte el combjaimat. Megkönnyebbültem. Az útszéli lámpák halványan világították meg a mászókákat, csúszdákat, a homokozó hóval letakart óriási párnaként hevert a tér közepén, mellette hangosan kacagó gyerekek hóembert építettek néhány anyuka és apuka társaságában. Furcsán néztek rám (a felnőttek), az egyik kissrác odajött hozzám, hogy mit keresek itt? Mondtam, hogy nézem a hóesést. Ja? − azzal visszaszaladt anyukájához, ijedten bújt hozzá.
Kezdtem lehűlni, főleg a lábaim, erős vizeletszag áradt gatyámból, tisztára, mint reggel! Hiába, az ember ritkábban pisálja le magát, mint egy állat! Kupica képe jelent meg előttem. Ahogy nézett apró szemeivel, tömzsi orrával, félig nyitott szájával. Akkor jöttem rá, hogy Marikára hasonlít. Mert már egyáltalán nem tartottam szépnek. Miatta volt az egész fagyos-hugyos szenvedésem.
A disznófejű lány miatt.
