Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

HTML

CZAT

mit gondolok? azt, amit te. vagy nem? de. nem. de. nem! de! nem. akkor is! [www.cziczo.hu]

Friss topikok

  • Dr. Visor Karola: #masturhate (2014.05.27. 12:36) Imre, te fütyi vagyol?
  • bikmakk: Kortárs irodalomra, művészfilmre, komolyzenére és színházra már pedig szükség van. Ez nem lehet ké... (2014.05.24. 14:41) Mert.
  • dr kotász: @Tomi from Space: Szerintem előbb olvass... (2014.02.15. 16:26) Az egészen más...
  • Cziczó Attila: terraincognita.uw.hu/2676.jpg (2014.02.15. 09:04) Ha kicsi lennék...
  • Cziczó Attila: 10% színtiszta (2012.05.17. 08:56) Génjeim

Linkblog

Címkék

Címkefelhő

Galambketrec [15]

czatti 2012.01.22. 07:07

Elolvashatjátok 'Galambketrec' című novellaregényemet. Darabolva. Hetente egy-egy fejezetet. Jó lesz?

 

[15] Peták 

Erzsó mama a bűbáj és mágikus erő birtoklója volt, ezért könnyen helyre tett minket, ha éppen komiszok voltunk (ő mondta így), naná, egyikünk sem akart egérfarokkal suliba menni! Az egész falu gyerekseregét sakkban tartotta, még Botos Pisti is csak a góréban mert nagyszájúskodni, hogy ő aztán tud ellenszert, de Erzsó mama előtt már a földet nézte meredten, és lassan elhúzta a csíkot hazafele. Én Zitától hallottam először nagymamája varázserejéről, első osztály után voltunk, vakációzó (író-olvasó!) diákok, a tűző nap elől a nádasba menekültünk, ahol egy dagadt varangyos békára mutatva megjegyezte, hogy nem csodálkozna rajta, ha ez is a mamája lenne. Mert? Át tud változni bármivé. 

Beszartam. A Kincskereső kisködmön is félelmetes volt, főleg ahogy Helén néni olvasta fel a napejban (naná, nem is tananyag elsőben!), de az, hogy igazi boszorkány lakik a házunkkal szemben, azért mégiscsak kiakasztó, nem? Zita megnyugtatott, hogy csak jó dolgokra használja erejét a mamája, meg különben is nyáron sokat kell főznie, alig marad ideje a varázslásra. Hiába, azok az éjszakáim nehezen és verejtékben úszva teltek. Álmaimban Erzsó mamát láttam nagy békaszemekkel, ahogyan seprűjével leszáll a zöldséges előtt, és a dinnye két lábra állva követi hazáig. (Meg ilyenek.) Próbáltam meglesni, hogyan változik át, vagy hogyan varázsol, de semmit nem vettem észre. Na jó, egyszer lebukott, amikor csimbók képében figyelt a teraszon, de mire lélekszakadva odaértem hozzájuk, már a konyhában verte a habot. (Ó, azok a mézesek!) Feladtam inkább, elfogadtam a helyzetet, biztos más is tud együtt élni egy boszorkány szomszéddal, akkor én miért ne? Különben is más kezdett foglalkoztatni: kincskereső lettem.

Híres kalózok elásott kincsei után kutattam a nádasban, ásót is eszkábáltam magamnak, meg persze szablyát! Félszemű is voltam néhány óráig, de nagyon zavart (és szorított) a fél szemfedő, úgyhogy arról hamar lemondtam. Botos Pisti az egész kincskeresést egy nagy hülyeségnek tartotta, mondta, hogy inkább menjünk focizni, de engem nem olyan könnyű ám eltántorítani a céljaimtól! És találtam egy ládikát. Nem olyan mélyen, az iszap közepén kellett néhány centire leásnom, s ott volt! Nem hittem a szememnek. Nézegettem, simogattam, nagyon rozsdás volt, látszott, hogy többszáz éves. És zörgött benne valami. Gyémánt? Rubint? Aranytallér? A garázsban előszedtem az összes használható szerszámot, és sikerült is kifeszítenem a rozsdás vasdobozt.

Alig vártam, hogy hazaérjünk az orvostól, szerencsére tetanuszt nem kaptam, de egy hógolyó virított a bal kézfejem helyén, ügyesen kötöz a doktor bácsi. Anyu persze pipa volt, majd legközelebb odalesz az ujjad is! De kit érdekelt? Olyan gazdag leszek, hogy veszek anyunak egy hajójegyet, földkörülre, hadd menjen el egy évre! − ilyen terveim voltak a vagyonommal. Aztán kinyitottam a ládát, s egy ugyanolyan rozsdás pénzdarabot szedtem ki belőle. Elkeseredtem egy csöppet, mert egyből láttam, hogy ez bizony nem vagyon. Vagyonocska se. Zsebre vágtam, s mentem Erzsó mamához lekváros fánkot enni. (Az mindig nyugtat.) Kérdezte, hogy mi történt a kezemmel, elmeséltem mindent, nem hallgattam el semmit, úgyis tudja! Megmutattam a pénzemet is. Ott ült Anci néni is, a mozis, sikoltott egyet: ez nem a panzióból van? Erzsó mama mérgesen ránézett, nem értettem, miért pipa. Ez egy peták, bulókám, egy életváltó peták, nagyon vigyázz rá! − és még a fejemet is megsimogatta. Életváltó peták? Húha! És elmesélte, hogy ennek a pénznek olyan ereje van, hogyha egyszer majd nagyon szükségem lenne csodára, csak dörzsöljem a kezemmel, gondoljak a jóra, és úgy is lesz! Én pedig elhittem, mint a cövek. És vártam, hogy rosszra forduljon az élet, és vártam, hogy megváltoztathassam!

De az élet inkább csak pörgött előre, eltelt egy év, két év, hét év, kiballagtam az általánosból, beballagtam a gimnáziumba, minden más érdekelt engem (főleg a csajok!), csak a kispöcsségem nem. Alig emlékeztem valamire, a nádast eldózerolták, helyére butiksor épült, Zita már évek óta nem jött nyaralni a mamájához, a játékaim mind eltűntek, elvesztek, összetörtek, de azt a petákot valamiért őrizgettem. Nem hittem már a varázserejében, naná, ki is voltam akadva, mikor rájöttem, hogy Erzsó mama (meg a vicces kedvű unokája) csak hülyítettek a boszorkánysággal, mágiával! Normális életet éltem, olyat, amilyen egy tizenöt éves fiútól elvárható, elvoltam, mint a befőtt. (Vanni jó.)

Suli, október végi ősz, hulló falevelek: utáltam – és mai napig is utálom – ezt az évszakot, a sehideg-semeleg időjárásával, a szürke hétköznapjaival, az iskolakezdési depressziómmal együtt. Apu volt nagyon furcsa akkortájt. Máskor annyit beszélgetett velem, de akkoriban nem. Pedig érdekelt volna! Anyuval is sokat veszekedtek, rossz volt hallgatni. Egy ideje már észrevettem, hogy nagyon különböznek egymástól. Anyu mindig mártír volt, hogy mennyit dolgozik értünk, hogy mindent csak ő csinál, semmi sem tetszett neki, mindenről csak letiltott, még jó, hogy sohasem mondtam neki igazat! Apunak tetszett, hogy ha zenéltem, ha színjátszóztam, ha író akartam lenni, mindig megbeszéltük, nevettünk nagyokat, és sokat mesélt. És olyanokat! De azon az őszön valami nem stimmelt.

Egyik vasárnap reggel bejött a szobámba, még ágyban feküdtem, az apartheidről olvastam egy könyvet, apu leült mellém, de nem szólt. Egy szót se! Én is hallgattam. Megnézte a könyv borítóját, elmosolyodott, éreztem persze, hogy nem őszinte a jókedve. Aztán végre kinyögte: elköltözöm itthonról, kisfiam. Sosem szólított még így. Miért? − kérdeztem kiszáradt szájjal. Úgysem értenéd, anyáddal nem tudok élni, nehéz, nehéz, nehéz, összefolytak a szavak, lassan leesett, hogy a szüleim elválnak. Rohadt élet! Apu kiment a szobámból, néhány perc múlva hallottam, ahogy az öcsém ordítva rohan le a lépcsőn. Én is sírni kezdtem, de csak halkan. Úgyis szólt már a bőgőkórus lentről: anyu meg a tesóm. Órákig feküdtem, zsibbadtan, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy igaz lehet. Anyu jött be a szobámba: itt maradunk éhen, apád meg szarik ránk, gyere ebédelni! − azzal otthagyott.

Nem ettem semmit, csak ültem az asztalnál, hárman voltunk, öcsém kérdezte, hogy hol az apu, anyu csak a fejével intett, a garázsban. Elviszi a kocsit is? Felrohantam a szobámba, felraktam a legdurvább Iron Maiden lemezemet, üvöltsön csak Bruce, helyettem is! A földön kuporogtam, folytak a könnyeim, és annyira tehetetlennek és szerencsétlennek éreztem magam! De annyira! Apu jött be, lehalkította a zenét, leült mellém: ha akarsz, kérdezzél nyugodtan! Mit kérdezzek? Azt akartam, hogy ne menjen el! Miért nem tudják szeretni egymást? Miért kell mindenen összeveszni? Arra nem gondolnak, hogy két gyerekük van? Ültem csak szótlanul, néztem a szőnyegpadlót, megszámoltam az összes koszfoltot. Apu egy darabig bírta mellettem, aztán felállt, kiment. Hallottam, ahogy megy le a lépcsőn, láttam magam előtt, ahogy megfogja a bőröndöt, ahogy kimegy az ajtón, beszáll a kocsiba, és elmegy. Örökre.

Eszembe jutott a peták. Az ereje. De jó is volt hinni benne! Ha még mindig tudnék! Segítene? Megkerestem, a szekrény tetején volt a kalózhajómban. (Ja, az is megmaradt.) Nézegettem, milyen egy ronda, rozsdás vasdarab! Sokszor estem kísértésbe, főleg a karácsonyok és születésnapok környékén, de mindig leállítottam magam, vártam az igazi nagy kívánságra. Néztem az ablakból aput, a nagy családi bőrönddel lépett ki a kapun, kinyitotta csomagtartót, és felnézett, bele a szemembe. (Lát?) Anyu vágódott ki az ajtón, láttam, hogy üvölt, kirántotta apu kezéből a batárt, hatalmas kézmozdulatokkal kinyitotta és mindent szétszórt az úton. A legdrámaibb helyzetekben is vannak komikus pillanatok, az is ilyen volt, ahogy apu rágyújtott a körülötte heverő alsógatyák, zoknik, kazetták, könyvek között. De jó apuval nevetni! − zokogtam fel magamban, s visszarogytam szenvedő pózomba. Öcsém nyitott rám, kisírt szemeivel annyira szánalmasnak nézett ki, hagytam, hogy mellém üljön. Nem néztem rá, lüktetett a halántékom, a bőgéssel küszködtem, de tartottam magam, naná, majd az öcsém előtt sírok! Most mi lesz? − kérdezte cérnavékony hangján. A vállamat vonogattam, nem válaszoltam. Észrevette, ahogy ujjaim között idegesen pörgetem a petákot: ez mi? Semmi. De mi? Egy peták. Ja! Kinézett az ablakon. Én is. Apu akkor taposta el ki tudja hányadik cigijét, bizonytalan topogással nézett hol a házra, hol az útra. Végül elindult. Hova megy? − ijedt meg öcsém. Meg én is. Tényleg, hova megy? El? Kocsi nélkül, ruhák nélkül, gyalog? Kizavartam tesómat a szobámból, ordítva szaladt le anyuhoz: ne engedd apukát! Persze, mintha egy gyerek megmondhatná, mit tegyen a szülője, mi?

Dörzsölni kezdtem az érmét. Annyira, hogy teljesen felforrósodott, a bőr meg kezdett leégni hüvelykujjamról, de nem hagytam abba, és könnyeim mögül motyogtam egyre kétségbeesetten: ne menj el, ne menj el, ne menj el…! Az utolsó mondatot már ordítottam, kiüvöltve magamból az elkeseredettséget. Megfordultam, kinéztem az ablakon. Hatalmas pelyhekben hullott a hó. Annyira sűrű volt, hogy nem lehetett látni az utcát sem, s akkorák a pelyhek, hogy a tenyeremben fért el egy. Kiálltam a teraszra, hideg volt, de nem fájón. Néztem, hogy fehéredik el minden, előrehajoltam, arcomat az ég felé fordítva csukott szemmel élveztem, ahogy szétolvad bőrömön, számon, szempillámon, hajamon az ezernyi hópehely.

Három óra alatt félméteres hótakaró borította az utcát, a fákat, a kocsit, apu szerteszét heverő cuccait. Az ablakon kilesve vártam, mikor jön haza. Mert tudtam, hogy jön. A peták miatt. Életváltó hóesést hozott. Ez otthon tartja aput. Itthon. És jött, valami irgalmatlan ronda barna táskával, gondolom, valamelyik haverjától kérte. A kocsi előtt megállt, vakargatta a fejét (szokta), elég vicces volt a fehér hátú katicabogár. Próbálta kinyitni az ajtaját, nem ment. Kapirgászni kezdett a hóban, kereste a kincseit. Kereshette! Rágyújtott, nem tűnt idegesnek. Állt az útszéli lámpa alatt, a hófehér út közepén, mesébe illően szép volt. Felnézett a szobám ablakára, elbújtam a függöny mögé, onnan lestem. Nem tudom, észrevett-e, de elmosolyodott. Ahogy csak ő tud, cinkosan, megnyugtatóan, szeretettel.

És nem ment el az apám.

 

Címkék: novella attila cziczó novellaregény galambketrec

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://haromnower.blog.hu/api/trackback/id/tr383528436

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.