Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

HTML

CZAT

mit gondolok? azt, amit te. vagy nem? de. nem. de. nem! de! nem. akkor is! [www.cziczo.hu]

Friss topikok

  • Dr. Visor Karola: #masturhate (2014.05.27. 12:36) Imre, te fütyi vagyol?
  • bikmakk: Kortárs irodalomra, művészfilmre, komolyzenére és színházra már pedig szükség van. Ez nem lehet ké... (2014.05.24. 14:41) Mert.
  • dr kotász: @Tomi from Space: Szerintem előbb olvass... (2014.02.15. 16:26) Az egészen más...
  • Cziczó Attila: terraincognita.uw.hu/2676.jpg (2014.02.15. 09:04) Ha kicsi lennék...
  • Cziczó Attila: 10% színtiszta (2012.05.17. 08:56) Génjeim

Linkblog

Címkék

Címkefelhő

Galambketrec [13]

czatti 2012.01.08. 07:07

Elolvashatjátok 'Galambketrec' című novellaregényemet. Darabolva. Hetente egy-egy fejezetet. Jó lesz?

 

[13] Oszkár

A galamb. Jóérzésű embernek béke, szerelem, szabadság, esetleg lélek. Nekem egy állat. És egy hús-leves. Madarat többet nem eszem.

Öcsém találta az árokban. Szegény kis állatka, úgy nézett ki, mint egy szárnyaszegett galamb. (Pedig lábaszegett volt.) Gyönyörű színeit csodáltam, a fehér és a mélyszürke árnyalatait. Hogyha hunyorítottunk, ezüstnek tűnt. S felébredtek az ösztönök. Bennem már a hormonok dolgoztak. Egyből elkunyiztam tőle, mentem vele felvágni Zitának. Már volt fogalmam arról, milyen bonyolult is egy szerelmi kapcsolat. Többek között nem ártott néha hősiességet imitálni! Tesómban a gyógyítás szent írmagja csírázott ki hirtelen. A madárban a túlélés (mindenáron) néma sikolya szólalt meg legbelül. Oszkárnak neveztük el. Pedig nem hiszem, hogy akarta volna a keresztséget, minket sem akart. (Sejtett valamit?) Menekülni nem tudott. Sajnáltuk és ápolni vágytuk. Sínbe tettük lábát (talán a sérültet), két gyufaszálat rögzítettünk egy befőttes gumival, majd táplálni kezdtük. Versengve látogattuk a pincében berendezett kórtermet, szakkönyveket bújtunk, népi gyógymódokat tanulmányoztunk, ősi ráolvasásokat alkalmaztunk, hittünk a felépülésben. Riadt szemeivel nem látta bennünk a jót. (De miért?)

Aztán elérkezett vakációnk legszebb hete, utaztunk mamához, falura. Meg egy kicsit vissza a múltba. Zitát persze nehezen hagytam el, de elég hamar túltettem a magam hiányán. Nagymamánk (anyai) egy kicsi sváb faluban élt, akkor már egyedül. Öreg volt és süket. Jó párosítás két baromi rossz kölöknek! Mert addig (már harmadik éve) rosszalkodni jártunk oda. A körülmények adottak voltak hozzá. Kicsi vályogház, döngölt padló a konyhában, hajópadló a két szobában, áram három helyen: egy-egy izzó a konyhában és az egyik szobában (kicsavarós), és egy konnektor a hűtőnek. (Szaratov!) Víz a templom melletti kútról, úgyhogy a mosakodás mellőzése indokolt és megengedett, haha. És persze ott volt az udvar másik felében a híres nyári konyha! Mivel télen sosem voltunk ott, nem tudom, milyen lehet bezárva, nekünk mindig nyitva állt. Az udvar négy oldalról határolva, az utca felől magas kőkerítés, balra maga a ház, jobbra a szomszédék fala, hátul pedig kedvencünk, a meredek homokhegy!

Hogy miket cselekedtünk nagymamánk kárára, inkább nem részletezem, kegyeleti és büntetésileg el nem évülési okokból. Napjaink azért körülbelül ugyanúgy teltek, reggel ébredés a tisztaszobában, mama benyitott, akkor még aludtunk, mint a bunda (misére nem megyünk!), majd ugrás ki az ablakon, de mama annyira lassú, hogy pont akkor fordult ki a kapun, ezért vissza a szobába, mama is vissza: „tudom, hogy nem alusztok, büdös kölkei!” Három-négy kör, végül az utolsó harangszóra (sosem értettük, honnan tudja?), és nélkülünk, de ott ült az első sorban. Mi pedig ki az ablakon, futás unokatesómékhoz, reggeli, és foci a suliban! (A magyar-szovjetet játszottuk le újra, mindig mi nyertünk, hajrá magyarok!) Mise vége előtt gyorsan haza, eltűntetni a mama kente lekváros kenyereket és savanyú kakaót. Aztán ebéd (mindig sós!), utána kötelező csendespihenő, mama ordítva horkolt, addig ki az ablakon, foci a suliban, aztán pont idejében vissza, mama ment a svábmisére, megérkeztek a többiek, gyűlés a góréban, a szomszéd srác megtámadásának haditerve, mama haza, uzsonna (az jó, kalács!), mese a mama lánykoráról, szolgáló volt Tengelicen, a báró fia leste a széplyányt, elhúzott mellette motorkerékpárján (azon is halt meg, egy akácfa tövében). Néha táncoltunk vanszteppet, mama énekelt és nevetett. Mi is. Aztán hatos mise, mi mentünk tévét nézni, vacsorára persze hazaértünk, éjfélig terveztük a másnapot a vastag dunna alatt, majd másnap reggel ki az ablakon, és így tovább.

Nyolcvanhat júliusában Oszkár is velünk utazott a kölcsönkért kispolszkiban. (A Skoda generálon volt. Az mi?) Ha öcsém nem kattintja be a fűtés kallantyút, viszonylag izzadásmentesen úsztuk volna meg a kétórás utat, de így se volt rossz, háromszor fulladt le a motor, mindig tudtunk fagyizni. Oszkárnak is adtunk. (Puncsot, azt öcsém nem szereti.) Nagymamánk örült nekünk, apunak töltött bort, tudtuk, hogy ultiparti lesz valamelyik pincében, s tényleg, hajnalban pöfögött fel a lengyel csoda, apu indult dolgozni.

Galambunkat a nyári konyhában helyeztük el, nagyon vártuk a svábmisét, jöttek is a többiek, híre ment már szárnyasunknak. Madara mindenkinek lehet, de törött lábú bezzeg! Egy szabadtéri falukórházzá alakult át anyukánk szülőhelye, minden tíz év körüli élőlény ápolási (rosszabb esetben orvosi) alapismereteket sajátított el, s ez szó szerint értendő, mert Réziék félszemű tacskója, Orion is átjárt délutánonként egy húszperces nyalogatókúrára. Csak Zita hiányzott. A lány, aki a hőst látja bennem, a megmentőt, akibe érdemes volt belezúgni, vagy valami ilyesmi! Megígértem, hogy mindennap írok neki, mi történt Oszkárral, és mennyire szeretem, meg ilyenek. Sajnos elég hamar kiment fejemből a szerelmes fogadalom, végül egy sort sem írtam neki, ó jaj! Azért valahogy múlt az idő, néhány nap elteltével körbeálltuk Oszkárt, mindenki feszülten figyelte öcsém mozdulatait, aki felemelte a madarat, s aprólékosan végigmérte sérült lábát. Majd felém fordult és bólintott. Mint korelnök kimondhattam végre: kezdődhet a rehabilitáció. (Nem így mondtam, de a magánhangzók száma stimmelt.)

Oszkárt kihoztuk a konyhából, szeme nehezen szokta meg az erős fényt. Kisbödön (unokatesóm osztálytársa) felajánlotta nyugatnémetből kapott rákenroll bábujának napszemüvegét, de inkább lemondtunk róla. (Mégiscsak egy galamb!) Letettük a földre, s izgatottan vártuk, hogy elinduljon. Oszkár inkább leült és pislogott. Fáj még neki − jelentette ki öcsém orvosos hangon, nagyon ment már neki. Unokatesóm kitalálta, hogy csinálni kellene neki járókeretet. (Öreganyja is azzal járt.) De miből? Mindenkinek volt ötlete, de végül mégis az enyémet fogadták el. Öcsémnek volt egy lendkerekes mentőautója, annak az aljára csináltunk egy bebújót, ráültettük Oszkár rossz lábát, s elindítottuk. Ment ám a kicsi kocsi! S ment vele a galambunk is. Mit ment: száguldott! Hú, de boldogok voltunk! Többen megpróbálták kimondani a rehabilitáció szót, nem sikerült, de mégis tudtuk, hogy kis lépés ez egy madárnak, de nagy lépés a falu lelkes gyerekcsapatának.

Oszkár is érezhette, hogy valami van a levegőben, mert lépegetni kezdett. (Lendkerék nélkül!) Futott! Szökkent! Éreztük, hogy valami olyasmit tettünk, amire az egész világ minden embere büszke lehetne: gyógyítottunk! Este fülig érő vigyorral feküdtünk a nagy ágyban. (Ha Zita látná!) És öcsém kitalálta, hogy itt ne álljunk meg, tanítsuk meg repülni is. Újra! Persze voltunk annyira önzőek, hogy ezt már csak ketten terveztük. Nem beszéltünk róla, de már idegesített mindkettőnket a körülöttünk nyüzsgő okosok serege. Végül is ez a mi galambunk, mi találtuk ki az egészet, maradjon is miénk az öröm. (És a hála.)

Másnap ebéd után mama lelépett Réziékhez, elérkezett a mi időnk. Oszkárt áttettük az utazó kartondobozába, s felmentünk a homokhegy tetejére. Pont az udvar fölött találtunk egy megfelelő helyet a röptetéshez. Öcsém csinálta, ő értett ehhez. (Mondta.) Kezébe vette madarunkat, hosszan súgott valamit a fülébe. Kérdeztem, hogy mit mondott? Hát hogy hogyan kell repülni! Már biztos nem emlékszik rá − válaszolta magától értetődően. Kinéztük a landolás helyét, végül inkább visszaszaladtam az udvarra, ki tudja, mi lesz? Az lett, hogy a röppálya röviden abból állt, hogy Oszkár repült előre egy métert (vízszintesen), aztán zuhant tíz métert (függőlegesen). És nem mozdult. Rémülten néztem (majd kisidő múlva már öcsém is), hogy barátunk nem mutat életjelet. Félve mentünk a becsapódás helyére. Oszkár sűrűn pislogott, és a bal szárnya nagyon furcsán keresztbe állt a hátán. Eltörött − nyugtázta a tesóm. Óvatosan visszahelyeztük a dobozába, hadd pihenjen. Addig mi csendben ültünk a góré ajtajában. Nem szóltunk egymáshoz sokáig. Öcsém törte meg a csendet: meggyógyítjuk? Meg!

Ha a lábát rendbe tettük, egy szárny okozhat problémát? Nekünk? Hát persze, hogy nem! Törtünk két ágat, kerestünk a kamrában egy erős befőttes gumit, s készültünk, hogy sínbe tesszük a végtagot. (Ebben már profik voltunk.) De ott volt az a sok toll! Lehet úgy? Szerintünk nem lehetett, ezért letollaztuk. Lassan ment. Emlékeztem, hogyan csinálták Ili néniék, mikor csirkét vágtak. Forró vízzel. Begyújtottunk a sütőbe, mikor már jól bugyborékolt, levettük. Volt vagy két liter! Én azt mondtam, hogy öntsük rá. Öcsém szerint tegyük bele a szárnyát. Ahogy bénáztunk, beleért az ujjam: nagyon forró, ááá! Mert erre nem gondoltunk. Hogy fájhat neki. Megakadtunk, nagyon, s nem először. És bármelyik percben jöhetett a mama is! Hát persze, a mama! Hogy is csillapította fájdalmát, mikor begyulladt a foga? Pálinkával − kiáltottuk egyszerre. Berohantunk a házba, átkutattunk mindent, de csak egy fél üveg rumot találtunk. Az is jó lesz! (Öcsém.) Biztos? (Én.) Beleöntöttünk a csőrébe egy fél pohárral. Nem volt egyszerű. Egy csomó ki is folyt. De úgy láttuk a tekintetén, hogy hatott. Végül leöntöttük a vízzel, úgy volt a leggyorsabb. Egész szépen lekopasztottuk, aztán sínbe tettük, még gézzel be is kötöttük. (Ha már találtunk egy tekercset!) A tűzhely mellé fektettük, mert tesóm szerint rázta a hideg. Mindenre gondoltunk!

Nem vártuk meg a mamát, rohantunk a pályára, már csak mi hiányoztunk! Lejátszottuk újból az összes vébémeccset. A szovjeteket tíz-nullra vertük, Kanadát is. A franciákat csak négy-egyre. (Platini miatt.) Már szürkült az ég, mire hazaértünk. Éhesek és szomjasak voltunk. Húsleves várt minket. Galuskával! (Ahogy mama azt tudta csinálni!) És hideg limonádé, egy egész fazékkal. Mama kimerte a levest, mindketten kaptunk egy combot (jó kicsi volt), a szíve persze az enyém lett, a zúza fifti-fifti. Elmormoltuk az imát, aztán mama észrevette, hogy öcsémnek csupa kosz a keze. (Ő volt Disztl Peti.) A nyári konyhában volt a lavór, gondoltam, én aztán nem várom meg! (Mert önző dög vagyok.) Jóízűen nekiestem a levesnek, a húsokkal kezdtem. Abban van a vitamin! A szárnya csontját szopogattam, amikor sírva rohant öcsém: hol van Oszkár? Mama a hokedlin evett, nem nézett ránk. Öcsém meglökte: hol van? Éreztem, hogy valami nagyon ronda dolog történt. Szaladtam öcsém után a nyári konyhába. A petróleumlámpa pislákoló fényében alig láttam, hol is van a doboz. Ott volt a helyén, a tűzhely mellett, tele madártollakkal. Nagyon sok fehér és szürke tollal. Hogyha hunyorítottam, ezüstnek tűnt. És a kredencen a lavór, valami sötét masszával tele, és mellette egy véres kés. Oszkár!

Mama megfőzte. Nem tökölt, a háborúban (mind a kettőben) tanulta meg. Hogy minden ehető, ami mozog. Állítólag varnyúból is csinált már pörköltet. Öcsémet nem lehetett megvigasztalni. Neki könnyű volt összetörni, ő volt a kisebb! Sokszor nem szerettem, hogy én vagyok a nagytesó. Mindig meg kellett védenem az öcsémet. Akkor is ez volt a feladatom. Pedig az ő tányérja ott maradt. Egy falatot sem evett Oszkárból. Én bezzeg! Boka érezhette magát így a grundon a csata után, ahogy akkor én magamat. (És tudtam, hogy majd Zita szemébe is bele kell néznem!) Sírva aludtunk el. Másnap táviratoztunk anyuéknak: S.O.S., gyertek értünk!!! És jöttek, és búcsú nélkül ültünk be a Skodába. Egész úton Oszkárra gondoltam. Öcsém is. Mert este, már otthon, megkérdezte: szerinted elfelejtjük majd? Megnyugtattam, hogy soha. Egy barátot nem lehet.

Címkék: novella attila cziczó novellaregény galambketrec

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://haromnower.blog.hu/api/trackback/id/tr623521959

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.