Elolvashatjátok 'Galambketrec' című novellaregényemet. Darabolva. Hetente egy-egy fejezetet. Jó lesz?
[x] Előszó vagy mi
Heine szerint a nőírók egyik szeme a papíron, a másik mindig egy férfin. Az egyenjogúság jegyében akkor fordítva is: a férfiírók egyik szeme mindig egy nőn. Csak azért kezdem így, mert a minap feministákkal beszélgettem − feminista nőkkel, azt hiszem, így kell mondani inkább, hisz’ férfi szakága is van a mozgalomnak, ugye, zárójelben megjegyzem azért, hogy az igazi nőnek nincs is szüksége rá, hogy küzdjön a férfiak által irányított társadalomban az egyenjogúságért −, na jó, nem is beszélgettem, kihallgattam őket, és sokat nevettem. Minek így felfújni a dolgokat? Emezeknek a legnagyobb bajuk a nőietlenségük volt. Ezt vettem ki szavaikból. De húztak rá egy köntöst, amiben lehet nagyokat sikongatva forgolódni, persze nyakig begombolva, nehogy kiderüljön az igazság! És mégis csak máshogyan hangzik, hogy a férfiak így, a férfiak úgy, mint az, hogy: annyira csak magunkkal törődünk, sajnálkozva, mártíromkodva, fennkölten, öntelten, hogy a kutya se figyel ránk, mert taszító! És igaz ez fordítva is. Az a férfi is egy barom, aki leszegett fejjel törtet előre, miközben átgázol a legszebb ösvényeken, letiporja a legszebb virágszálakat. Szép szavakkal írtam most le, mit hibázik ez a férfi. Miközben a legszebb történeteket a nőkről mi írjuk. A férfiírók. Fordítva miért nincs ez így? Na jó, néha-néha. Bezzeg az, hogy ilyen meg olyan szemétláda, azt papírra lehet vetni hosszú körmű női kezekkel! Hadd kérjek annyit, hogy én, mint az egyik díszpéldány írhassam le, milyen buta egy férfi. Milyen buta tud lenni. Ismerem a férfiakat, mert én is az vagyok. Nem magamról írtam, hanem kitaláltam egy főhőst, akivel egy percet sem cserélnék az életéből. Mégis kedves nekem, mert sok közös vonást fedeztem fel benne, s bennem. Így lesznek ezzel mások is. Akik voltak kisfiúk, srácok, fiatalemberek, urak, taták. Csak jobb a másikon nevetni, mint magunkon! Mert elég sokszor úgy érezzük, hogy egyáltalán nem vicc a mi életünk. A többieké, az igen. Fordítva jobb lenne. A magunkén nevetve átsuhanni, a másikén mélyen elgondolkozni. Mondjuk a bará-tunkén. Nekem is van, nem sok, de pont elég. Egyikük egyszer írt nekem, ezt most idézem: „Egy írónak mindig van példaképe. És barátja. Aki szeretné, ha az ő író-példaképe lenne író-barátja példaképe. Is. Szóval az író-példakép kalauza az író-barátnak, aki egyben gárdonyi és budai. Gárdonyi Buda. Budai Attila. Attilai Gárdony. Hagyjuk. Olvasd el. Kötelező. Mint az Iskola. (A határon.)” Így találkoztam Ottlik Budájával. Egy könyvvel. Regénnyel. Ami nagyon fontos lett nekem. Talán a barátom miatt is. Nem a nők ellen írtam ezt a huszonhárom szösszenetet, nem is nélkülük, de azt azért elfogadhatják drága hölgyeim, hogy ilyen sorokat szerelem nem szül. Csak egy barátság. Nincs olyan, hogy boldog ember, szomorú ember, mert mindenki ez is, az is. Jó ember van, meg az ellentettje. Példakép nem szeretnék lenni, aztán mégis leszek, fogadjunk! Barát akarok maradni. Hogy nekem is legyen még sokáig. Az a néhány férfi és nő, akiknek ajánlom ezt a novellagyűjteményt. Tulajdonképpen a kiadó kérésére írogatok itt összevissza, megkértek a drága atyafiak, írjam már le, hogy konkrétan mire is gondolok. Hát van az az ismert vicc… (De hogy jön ez ide?)