Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

HTML

CZAT

mit gondolok? azt, amit te. vagy nem? de. nem. de. nem! de! nem. akkor is! [www.cziczo.hu]

Friss topikok

  • Dr. Visor Karola: #masturhate (2014.05.27. 12:36) Imre, te fütyi vagyol?
  • bikmakk: Kortárs irodalomra, művészfilmre, komolyzenére és színházra már pedig szükség van. Ez nem lehet ké... (2014.05.24. 14:41) Mert.
  • : @Tomi from Space: Szerintem előbb olvass... (2014.02.15. 16:26) Az egészen más...
  • Cziczó Attila: terraincognita.uw.hu/2676.jpg (2014.02.15. 09:04) Ha kicsi lennék...
  • Cziczó Attila: 10% színtiszta (2012.05.17. 08:56) Génjeim

Linkblog

Címkék

Címkefelhő

Árvácskák (filmnovella)

czatti 2011.10.26. 07:07

Andi tehernek érezte anyját. Egy ideje már sokat agyalt ezen, végül is már tizenkilenc éves, önálló felnőtt, boldogul nélküle is! Szerencsére elsőnek érkezett a szobába, az ablak melletti ágyat választotta. A táskáit levágta középre, várta, hogy anyja is így tegyen. De ő csak állt a két bőrönddel kezében – ő akarta hozni, kirángatta Andi kezéből, mikor indultak –, szigorú, anyáskodó tekintettel nézett körbe a szobában.
– Anyu, menj nyugodtan, majd kipakolok.
De anyja nem akart menni. (Itt fog lakni a lányom?)

 

 

 

Magdi úgy érezte magát, mint Árvácska parázzsal a kezében. Fájt és megalázó volt ez a búcsú. Szótlanul rohant a járdán, kerülgetve a szemből érkezőket. Budapesten mindenki rohan. Sűrű volt neki a főváros, haza akart érni, a csendes Kossuth utcába, a néha felvonyító szomszéd kutyák közé, a koffein illatú konyhájába. Nehezen vette a levegőt, kiverte a víz. Egy kapualjban megpihent. Koszos, vizelet szagú hajléktalan hevert a lépcsőn, alig mert ránézni. Szégyellte undorát. A klosár felnézett rá, valamit dünnyögött is. A szürkés, szőrös arcból egy meglepően értelmes tekintet találkozott Magdiéval. És valami furcsa, fájdalmas szomorúság csillogott abból a két szürke szemből. Hosszú másodpercek teltek el, a férfi szinte megigézte az asszonyt. Ijedten kapta el tekintetét, és rohant az aluljáróba, majd fel a vonatra, remegve ült le az ablak mellé.

Majd hazament, és megnézte a filmet. (Az Árvácskát.) Természetesen végigbőgte. Egyedül volt. Nagyon! Másfél évtizede éltek kettesben, a lány és az anya. Volt egy apa is, a páratlan hétvégéken, majd az idő múlásával egyre ritkábban. Az utóbbi években megmaradtak az ünnepek. Több nem hiányzott sem a gyereknek, sem az apának. Magdinak ez is soknak tűnt.  Bizalmatlan volt, és aggódó. És persze féltékeny. Andi az övé volt. Az ő lánya.
És most jönnek az egyetemi évek, a nagyvárosi rohanás, az önállóság, a fiúk, a bulik! Magdinak meg a magány. Kisírt szemmel aludt el, hangosan recsegett a ház. (A szomszéd kutyák is kísértetiesen vonyítottak.)
Vánszorogtak a percek, csak nem akart eltelni az az átkozott öt hétköznap! De végre péntek lett, jött Andi, le se pakolt, már mesélt, hogy milyen csodálatos Pesten, az egyetem, a kollégium fantasztikus, mindenhol emberek, nyüzsgés, álmodni sem mert ennyi jóról. Magdi hümmögött, este még megnézték a filmet, másnap együtt főztek, elsétáltak Andráshoz, és vasárnap reggel Andi elment. A következő pénteken megint jött, vasárnap ment. És legközelebb is. Aztán kimaradt egy hétvége. Majd kettő. És decemberben már csak a karácsonyt töltötték együtt. Andi sokat nevetett, Magdi ellenben végig szomorkodta az ünnepet.
Januárban nem találkoztak. (Vizsgaidőszak!) És eljött február, Andi huszadik születésnapja. Magdi megsütötte a szokásos mézes-bélest, s várta nagylányát. Nem jött. Másnap a magányos anya felvette kabátját, alufóliába csomagolta a süteményt, megvette jegyét, s néhány óra múlva a kollégiumi szobában ölelte Andit.
– Anyu, nem kellett volna, édes vagy! – szabadult ki szülője szorításából a lány.
Ültek még tíz percet egymás mellett, majd Magdi felállt, puszi-puszi, és szótlanul sétált a Déli pályaudvar felé. Egy kapualjban megállt, s halkan sírt. Ez az élete immár? Szürkés, szőrös arcból egy meglepően értelmes szempár figyelte. Ismerős volt. Zavartan megtörölte könnyes szemét, indult volna tovább, de eszébe jutott a becsomagolt sütemény. Kivette táskájából, s a hajléktalan kezébe nyomta.
– Köszönöm! – morogta a mogorva fej.
Napok múlva is a fülében csengett a szerencsétlen ember hangja. Hány éves lehet? Hogy került oda, a büdös kapualjba? Sorstársa volt a férfi, mindketten magányosan, egyhelyben élik életüket. Kilátástalanul?
Nagy magányában régi emlékeket idézett fel. Apja tekintetét látta maga előtt, ahogy lebénultan fekszik, miközben Magdi tisztába teszi. Már három éve, hogy meghalt. Nem kétségbeesés volt abban a rémült szempárban, hanem a megalázottság, a tehetetlenség kétségbeesett tükrözése. Nem tudott szabadulni a gondolattól. A képtől. Sokára jött csak rá, hogy hol látta ugyanazt a fájdalmas nézést.
Magdi szenvedett az önsajnálattól. Negyvenkilenc éves volt. Ebben a korban lehet már?
András segítette a hétköznapokban, bevásárolt, néha főzött, számítógépet és internetet szerelt be, vagy csak a konyha asztal mellett ült némán Magdival. Papa házeladását is András intézte, számlát nyitott Magdi és Andi nevére. Nagyon sok pénzzel! Andinak nem kellett, három éve kamatozott már a bankszámlán. 
Magdi egy szép tavaszi napon szabit vett ki, majd egy komolyabb összeget, hóna alá csapta táskáját, benne az alufóliába csomagolt mézes-bélesekkel, s vonatra szállt. Nem a lányához indult. Andi akkor éppen feminista korszakát élte. Skype-on tartották a kapcsolatot, Magdi mindig megigazította haját a csatlakozás előtt, és nagyon hangosan beszélt. (Lánya pedig határozottan.) Látszólag mindent elhitt Andinak, még biztatta is. Pedig nagy ívben lesajnálta az összes ifjonti zagyvaságait. 
De most nem lányához utazott. Nagy, döngő léptekkel suhant az aluljáróban, majd fel a lépcsőn, az ismerős kapualjnál állt csak meg. A szőrös fejű hajléktalant a helyén találta. Leült mellé a lépcsőre. Egy borítékot vett elő táskájából, s finoman a férfi lába ölébe tette.
– Figyeljen ide! Maga itt ül minden nap, büdös, szakadt, és szerencsétlen. Mert elhagyja magát. Én nem ismerem, a hangját is csak egyszer hallottam, de most valami olyat kell tennem, ami megváltoztatja a világot! Én adok magának egy köteg pénzt. Elmegy egy fogorvoshoz, mert a fogai kriminálisak! Aztán kibérel egy lakást, és munkát keres! Több lehetőséget már nem kap ettől az élettől. Örüljön neki, hogy én magának segítek. Ne kérdezze miért, elmondom anélkül is. Én egy hülye nő vagyok. Egy kiszuperált anya, egy elvált asszony. És most új életet kezdek. Maga nélkül nem sikerült volna. Ezt megköszönöm. Kelljen fel, és csinálja meg mindazt, amit mondtam! Ezt meg egye meg. Szerintem szereti! – és kezébe nyomta a süteményes csomagot.
Elégedetten utazott haza. Eltapsolt kétszázhetvenhétezer forintot (a kamatot!), s mégsem érezte felelőtlennek magát. Hogy az a szerencsétlen férfi él majd a lehetőséggel? Nem izgatta. Megtette helyette is az első lépést. Talán sikerült! Azzal is tisztában volt, hogy soha többet nem süt mézes-bélest. Elmúltak azok az idők!
Egy hónap múlva beleszeretett Andrásba. Aki ennek nagyon megörült, mert ő kilenc éve szerette Magdit. (Plátóinak gondolta.) Nyáron Horvátországba utaztak. Két hétig nevettek. És azóta is, minden nap. Van ilyen?
 
 
 
 
Andi diplomaosztója egy kisebb lakodalommal is felért. Végül is eljegyezte magát a bölcsészek komoly világával, bár már annyira nem volt oda a gondolattól. Az otthoni rántott-karajos vacsora a meghívott rokonokkal, szomszédokkal csak megerősítette szorongását: így eshet kétségbe az ifjú ara, amikor először látja hites urát eltorzult arccal, pálinkagőzös torokhangon ordítani a hajnali nótaszó elcsúszott baritonjaként. Andi egyáltalán nem érezte felemelőnek a pillanatot, sem a pulpituson diplomájával integetve, sem a diófa alatt megterített hosszú asztal mellett szótlanul dúdolgatva. Irigyelte anyját, aki szerelmesen simult Andráshoz, miközben a hangszóróból Márió és harmonikája búgott szerelmes zsongást. (A szomszéd kutyák is vidáman morogtak.) Észrevétlenül bement a házba. Egyedül lenni, erre vágyott! A hűtőben kutatott valami hideg, zsírban gazdag íz után, s peregtek gondolatai. Öt év alatt mennyi minden megváltozott! Volt boldog elsőéves, vegetáriánus másod- és negyedéves, feminista, buddhista, alkoholista, Kiss Pista, Nagy Pista, Kari Pista, és még további ötven-száz hím, amelyik megfordult ágyában egyetemi évei alatt, s most, hogy vége, kilátástalanul magányosnak látta eljövendő életét.
Egy fényképet vett észre a legnagyobb hűtőmágnes alatt. Hosszan nézte. Legszebb ruhájába öltöztetett kislány, és kedvesen szemüveges anyukája mosolygott rá, s kettejüket átölelve egy magabiztos, jóvágású, korosabb férfi. Az apa.
A pirospozsgás, frissen borotvált arcból egy meglepően értelmes tekintet találkozott Andiéval.

Címkék: film novella cziczó attila filmnovella árvácskák

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://haromnower.blog.hu/api/trackback/id/tr703327288

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása