"Titkon mindannyian elmenekülni akartunk. El innen! De miért?
Hiszen ez itt a mi országunk. És tényleg! Még neve sincs,
de a miénk. Névtelen ország, a senki földje. De elég!
Mától az országunkat elnevezem Demagógiának.
Határaink erősek, akartunk megingathatatlan.
Mi itt vagyunk, azok meg ott. Nem senkinép a miénk."
(részlet a TI [Terra Incognita] c. komédiámból)
Azért tetszik ez a rendszer, mert akár azt is elmondhatom, hogy nem tetszik ez a rendszer. És úgy mondom el, ahogy akarom. Lehet finoman is - csak azt már kevesen értik -, de lehet durván is. Akár írhatok is róla. Nyíltan, vagy bújtatottan. A színház(am)ban politizálhatok, de ha nem akarok, akkor nem kell. Semmi sem kötelező!
Amúgy persze röpködnek a sallerek. De ez a "rendszabályozás" nem feltétlenül engem minősít. Az, hogy nem díjazza a hatalom a munkámat - a művészetemet! -, még nem tragédia. De nem is tilt(hat)ja. Beleszólhat? Bele. De léphetek ellene, ha nem tetszik. Szabad vagyok. Még akkor is, ha akadályokba ütközöm. S ennek örülni kell, megbecsülni. Egy demokratikus országban lehetek ellenálló - ha ellenállni akarok. És talpnyaló is itt lehetek. De mindkettőről lehet beszélni. Nem kell pincében rejtőzködnöm. Kiállhatok a tetőre is. A lehetőség mindenre adott.
Az "irodámban", a Fészek Színházban. (Jemol.)
És tényleg. Alkothatok. És alkotok is. Arról írok, amiről akarok. Csak a piac dönt rólam. A többi szabad ember.
Ezért nem akarok mostanában hangos lenni. Nem érezném stílusosnak.