Cziczó Attila & Co.

Rájöttem, miért szeretem a vasvári fesztivált: mert szentimentális.

Ahogyan én is. Főleg Vasváron, de hétköznapjaimban is néha. Mint egy színes lencsés szemüvegben, másképpen látok mindent. Melegebbnek, barátságosabbnak, mesésnek. Ezért – hiszen most a színházról beszélünk - hitelesnek is.

A tízedik fesztiválon hetedszer érkeztem Vasvárra, a kilencedik és tízedik előadásunkkal. Sokan voltunk mi is, ők is. A fesztiválozók. Furcsa, mert egy jubileumi összejöveteltől az ember eleve többet vár: csillogást, fényűzést ésatöbbit. Vasváron egyikből sem kaptunk. És mégis csillogó, fényűző lett a fesztivál – a házigazdák és vendégek akaratából.

Nagy kedvencem ez a színházi találka. Hazajárok ide. (Oda.) Szinte csak a 8-as úton utazunk, ha fellépni megyünk idegenbe. Veszprém, Ajka, Bük, Szombathely és Vasvár. Ez utóbbi minden évben cél(pont). Kérdezték tőlem, megszerettem-e a várost. Nem tudom. Mert nekem Vasvár egyenlő a színjátszással. Ha így is megfelel, akkor a válaszom: igen, nagyon!

Szeretem Vasvárt!

Ez a fesztivál „esetleges” színvonalú. Igen. És ez a lényeg! Élvezni az amatőröktől meglepő magas esztétikai megvalósítást, és drukkolni a kezdetlegesen összetákolt színdarabocskáknak. Minden színházcsináló jött valahonnan, és megérkezik valahová. Sokan Vasváron élik meg a katarzist, és sokan Vasváron érzik meg az „ízt”.

Én is, a Fészek Színház is Vasváron keresztül kerültünk fel az amatőr színjátszás térképére.

Mit kaptam az elmúlt tíz évben? Az első három fesztiválról még lecsúsztunk, de 2005-ben már itt voltunk - a negyediken. S azóta még hatszor. Hét éve mindig, már a tízedik előadásunkkal!

Vasvár csinált belőlem színházcsinálót. (Kegyes szóismétlés.) Miért is? Mikor az agárdiakkal érkeztünk, fogalmam sem volt mi az a(z) MSz-JSz. Mi az a minősítés? (Kaptunk egy bronzot, pedig tagok sem voltunk. Akkor még így is lehetett.) Aztán kiérdemeltük az első komolyabb díjat, a Káélettel. Mindent vittünk! (Minősítésből „csak” ezüstöt.) Majd a Fémmel már bearanyazódtunk. És idén újabb díjak, újabb ezüst a Műkörömmel. Hiú lennék, ha azt mondanám, nem ezért jövünk Vasvárra. Mert jó érezni a siker ízét. De aki (meg)ismer minket, a fészkeseket, elhiszi nekem, hogy mi lenni is szeretünk. Csak úgy! A többiek között, a többieket nézve, hallgatva. Vasváron lenni.

Külön fejezet a Hegyhát Színpad. Egy véletlen folytán érkeztünk öt éve, s ott ragadtunk. Talán soha nem látja külső szem a színpad fejlődését, ha nem találkozunk Katona Imre bácsival, Pataki Andrással. Ők a tanúink. A tiszteletbeli hegyhátosok. Nomen est omen! (Hegyhát a Hegyháton.) Aranyos történet.

Ha már neveket említettem, nem állok le. Emlékszem első találkozásunkra Ágotával – egy sötét, esős hajnalon a kempingnél -, emlékszem, mikor az igazgatót kerestem, s valaki megmutatta őt, én pedig visszakérdeztem gyaloggalopposan: a kicsi szakállas mögött? (Nem, ő az.) Jóbarátok lettünk. S megannyi vasvári időssel, fiatallal! És a gyüttmentekkel. Láttam megasszonyosodni széplányokat, férfivá válni fiúkat. Elbúcsúzhattam Jóljárt Józsi bácsitól.

S láttam színjátszóköröket felnőni. (Szemtanú vagyok.)

Hm. Nem írtam az idei fesztiválról. Mert az egész érdekel most. S várom már a következő tízet. A huszadikat! A kesernyésen tréfás megnyitót, a költőien emberi záróbeszéde(ke)t, az éjszakákat, reggeleket, a nézőtéri székek puhaságát, a színpad gyönyörűségét, az ismert és idegen arcok naivan boldog tekintetét. A nyüzsgést váltó csendeket! Vasváron leszek akkor? Nem tudom. Lélekben biztosan. De ahogy ismerem magam, 2021. április 29-én félnégy környékén beparkolok a helyünkre, kiszállok a kisbuszból, felbandukolok a lépcsőn, intek az Ahásoknak, a bükieknek, belépek a Nagy Gáspár Kulturális Központ ajtaján, vigyorogva köszöntöm Ágotát, Rezsőt, s a többieket, átveszem a szalagokat, s hagyom, hogy átterjedjen egész testemre, lelkemre az a sehol máshol át nem élhető nyugalomba öltött boldogság: Vasváron vagyok megint. (És Sanyi is végre észrevesz! Tizenhetedszer.)