Hol volt még Palivec vendéglős és Josef Švejk hazaárulása a prágai Kehely vendéglőben, és hol volt még a birodalmi gyász, Ferenc Ferdinánd talán boldogan pöfékelt könyvtárszobájában, amikor a párizsi Sorbonne dísztermében a Nemzetközi Olimpiai Bizottság ünnepi ülésszaka elégedetten nyugtázta a berlini előkészületeket. (S nem mellesleg Budapestnek ítélték az 1920-as rendezési jogot!)
Pluhár István
Majd egy hét sem telt el, és lőttek Berlinnek (majd néhány éven belül Budapestnek is), akkoriban kevesen fogadtak volna a németek olimpiájára. Majd telt-múlt az idő, fordulat-fordulat hátán, érdekek ütköztek, esetleg találkoztak, és hopp, mégis kapott Berlin egy lehetőséget! Az ellenzéki hitleristák még ellene tüntettek, majd hatalomra kerülvén már sasmadaruk karmai között tartva az öt karikát, haranggal köszöntötték - vezérük harsány ordibálásával - a Berlini Olimpiai Játékokat. 1936-ban járunk, amikor a magyar mozikban a „Lovagias ügy” fut nagy sikerrel, a gazdasági világválság már éppen lenyugvóban van, így jut minden szurkolónak szotyi, amikor bajnok lesz az MTK, megszületik Lázár Ervin és Buddy Holly, de az aktuális pesti sláger a "Mon ami.. mon ami…, Jaj de jó szerelmet vallani”, és repülőre száll a több mint kétszáz fős magyar csapat, hogy megérkezzen Berlinbe, a tizenegyedik nyári játékokra.
Nem akármilyen esemény volt! Politikai, ideológiai hátterével nem érdemes foglakozni külön, a XX. századra teljesen rányomta bélyegét az az évtized, mellébeszélésnek helye nincs, szégyellje magát az emberiség és okuljon. Talán Leni Riefenstahl fanatikusai kérhetik számon az ítészeket, hagyják már békében az öreglányt, amit csinált (Olympia) az is történelem, a mozgóképé, nem hiába volt érte oda Balázs Bélánk. (Az szélben lengő, kócos hajzuhatag, de jó nő volt ám!) És ha már a filmnél tartunk, azt a dicsőséget ne vegyük el a berlini olimpiától, amiért a média nagyhatalmú és vagyonú fura urai a mai napig térden állva hálálkodnak: a tömegkommunikáció (eddigi) két leghatásosabb csatornáját nyitották meg a szervezők, tévéadással kísérleteztek (érdemes megnézni a „Kapcsolat” című filmet!), és végre a rádió hullámhosszán is vizualizálhatták a szurkolók kedvenceik győzelmét. Így minden magyar hallgató is, akik visszafojtott lélegzettel várták az első közvetítést, a férfi 100 méteres döntőt. A mikrofonnál Pluhár István!
Mai ésszel talán fel sem fogható az élmény, amit az a másfél perc nyújtott akkoriban. A sportra mondják, hogy mindent megold, ezer éve még háborúkat szüneteltettek, hogy fegyvereiktől és ruháiktól megszabadult férfiak küzdjenek meg egymással – nemes és fenséges viadalban. Az újkor azért nem ennyire gáláns, de - hétköznapi emberek elmondása szerint – azokban a napokban mintha megbékélt volna egymással minden magyar (és német, és francia, és olasz…), a fájdalmak eltompultak, esküdt ellenségek ugrottak egymás nyakába, egy pohár ittak haragos szomszédok, még a zsebtolvajok is csak korlátozott, a létfenntartáshoz szükséges akciókat hajtottak végre, azokat is a döntők előtt vagy után.
100 méter, férfi gyorsúszás. Filmbe illő történet! Még úgyis, hogy mindenki tudja a végeredményt: arany érmes Csik Ferenc, Magyarország! De nézzük a hollywoodi forgatókönyvet! Főszerepben Ferkó, a kaposvári gyerkőc, aki penderedő bajusszal már a Balaton hullámain repesztett, hogy aztán a méltán népszerű vízipólóval kacérkodjon. De volt ám egy éles szemű mester, aki rávette az ifjút, hogy hagyja a fenébe a labda püfölgetését, rója inkább a hosszokat a medencében! Így is tett az akkorra már orvostanhallgató Ferkó, de úgy úszott ám ez a gyerek, hogy a kontinensen párja nem akadt. És jöhetett az Olimpia, a versenyek versenye, a félelmetes és évek óta legyőzhetetlen japán armadával, a világ másik végéből ékező két jenki fiatalemberrel, és a fajelmélettel éppenség ismerkedő és a nemzeti elvárástól felajzott germán kardhallal. És ez a Ferkó, aki az úszópálya legeslegszélére került, ez úgy megelőzött ott mindenkit, hogy ihaj! Üvöltött ám Pluhár Pista a mikrofonba, miközben odahaza remegő kezű cigerettás férfiak, konyharuhát tekergető asszonyok hallgatták a közvetítést: „Feri, Feri, mindent bele, Csiiik, gyere Ferkó, gyere, gyere…!” És Feri jött, kérdezték is tőle, most aztán mit érez most, Herr Csik? A világ legboldogabb embere vagyok. És maradok is! – válaszolta, és vigyorgott, de úgy vigyorgott, hogy a magyar ember szíve majd meghasadt boldogságában. De ez a Feri, a Csik Feri, ez egy gavallér volt ám tetőtől-talpig, mert még a 7-es pálya szélén megadta a sanszot a japán csodaúszóknak a visszavágásra. Visszavágtak-e? Még az kéne csak! Úgy odavágott nekik még egyszer, hogy csak nyekkentek. Van igazság a földön, magyar igazság!
Happy end? Ámerikában, biztos úgy lett volna. De a mi fiúnk, a Csik Feri, nem volt se superman, se vadnyugati hős, se világmegmentő csodafigura. Hogy volt-e titka, esetleg valamilyen különleges képessége, ő maga cáfolta meg: „A 100 méteres úszás nem is volt olyan nehéz, hiszen voltaképpen nem volt más, mint 57,6 másodpercig tartó megfeszített izom- és idegmunka. Amit előtte kellett csinálni, az volt a dolog nehezebbik része. A bajnokság hosszú évek szorgos munkájának eredménye volt. Ne gondolja senki, hogy a kimagasló sportteljesítmény csak különös adottság vagy éppen szerencse dolga. A sportteljesítményhez három dolog szükséges: testi adottság, lelki adottság és szakszerű vezetés mellett folytatott céltudatos munka. A lelki adottság alatt, szellemi és főként az erkölcsi momentumokat kell érteni. Aki ezeknek nincs birtokában, alul marad. Még sokkal fontosabb azonban ennél az erkölcsi kellék: kitartás, következetesség, kötelességtudás, fegyelmezettség, mely nélkül nincs nagy eredmény. És éppen ebben rejlik a versenysportnak az óriási nevelő hatása, mert a fiatalságot ésszerű életmódhoz szoktatja. A legkisebb eltérés a szigorú életmódtól már meghozza a maga következményét, mert aki egy vonalon enged, más vonalon is engedékennyé válik, más szóval, meginog az erkölcsi alapja. Ha azt kérdezné valaki, hogy fontosság szerint hogyan lehetne csoportosítani az említett feltételeket, úgy azt kell válaszolnom, hogy a versenyző szempontjából első helyre okvetlenül az erkölcsi feltételeket tenném; második helyre a szellemi képzettséget, és csak harmadik helyre a fizikai adottságokat, mert ezen lehet legtöbbet javítani.”
Közép-Európában mások a dramaturgiai szabályok. Mehetett volna a mesés nyugatra, ahogy tették oly’ sokan, de ő nem ment, itt maradt. Szolgálta a sportot, az országot, orvosolt betegséget és hitbéli torzulásokat. Hovatartozását és hivatását mindennél fontosabbnak tartva, a háború vége előtt néhány nappal halt meg egy bombatámadásban. Hajós Alfréd, az elő legenda búcsúztatta: „A sportszerűen élő és gondolkodó Ferkó, szerény, udvarias úszóbajnok, akit mindenki szeretett, mindannyiunk példaképe volt. Ferkó volt a tökéletes versenyző, a legtisztább ember”.
És ő volt a Bajnok. Huj, huj, hajrá!
Forrás:
Csik Katalin: A test és lélek harmóniájában, Csik Ferenc emlékezete
Takács Ferenc: Olimpiák egy háborús világban I-II.
Wikipedia
