A fiú, aki a vasvári fesztivál idején lett anyátlan-apátlan, a lány, akinek szókincse ötven szó, a másik fiú, kinek agresszivitását gyógyszerekkel tudják csak kordában tartani, a másik lány, akinél hangosabb árva nincs a földön, a jóképű fiú, akinek memóriája a nullával egyenlő - ők a Hegyhát Színpad színészkéi.
2004-ben találkoztunk először, a hegyhát úti diákotthonban, egy őszi kedd estén. Senki nem mondta nekem, hogy ez egy speciális iskola. Pályáztam az állásra, igazgató úrral egyeztettünk időpontokról, óradíjról – azt gondolták, tisztában vagyok a helyzettel. Úgy készültem, ahogyan előtte évekig: lett egy új csoportom, jelenetezünk, beszélgetünk, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Gyanús volt már az első percekben, hogy valami más. Csak foglalkozás után tisztázódott a helyzet: bizony, ezek a gyerekek fogyatékkal élő, jórészt árva fiatalok. Bentlakók.
Erre mondják, hogy nagy találkozás volt. Hiszen mit tesz egy laikus ilyen helyzetekben? Idegenkedik. Még őszintébben: irtózik, undorodik, és nagyon fél. Mert a hegyhátos – és sok más ezer hasonló – gyerekek nagyon tudnak szeretni. Közelről, őszintén, érintkezve. Ma már természetes nekem is, és sokunknak az amatőr színházcsinálók között, akik találkoztak a Hegyhát Színpaddal. Együtt lehet élni velük. Együtt kell élni velük! És jó. Leggyakoribb mondat egy-egy előadás után: a szeretet áradt a színpadon. (Patetikus, de találó.)
Meg kellett tanulnom velük dolgozni. (Nekik egyből ment a ’velem dolgozás’.) Odafigyelésből több kell, tempóból lassabb, elvárásokból kevesebb, türelemből hatalmas adag, s ami a legfontosabb: önismeretből a maximum. Mert nem (csak) ők tanulnak tőlem, hanem én is tőlük. A fentebb felsoroltakat. Nincs helye mellébeszélésnek, allűröknek, félremondásoknak. Véresen őszinte az együttlétünk. (Néha szó szerint.) Farkas törvények szabályozzák a ’benti’ létet. És segítő támasz szükséges a ’kinti’ léthez. Erre jöttem rá elég hamar: az összezártan élő gyerekeket nem hagyhatom a bezárt környezetükben, nem elég, ha hozzájuk hasonló közösségek előtt villogtatják színjátszó tudásukat: el kell vinni a csoportot a színjátszók közé – majdnem azt írtam, hogy ’normális színjátszók közé’ -, mert látniuk kell őket.
Aztán kiderült, hogy viszont is megállja helyét az elképzelés: a kintieknek is látniuk kell a hegyhátosokat!
Emlékszem, amikor először jártunk az agárdi gimnáziumban. Keresték a szobákat, ahol az ottaniak laknak. De nem, nekik van házuk, családjuk, apjuk, anyjuk. Furcsa lehet nekik! – sóhajtott Misi, aki akkor még egyszavas szerepet játszott. Emlékszem, amikor a Marczibányi téren játszottunk, oldalról léptünk a színpadra, s szétment a függöny, szemben az üresen tátongó hatalmas nézőtér, a vakító fények. Ahogyan álltak a ott, tátott szájjal, egymás kezét fogva, hunyorogva a reflektorokba nézve, értelmet nyert a mondás: a "világot rengető" deszkák.
Gyönyörű bevezetőm után, visszatérve a földre, el kell mondanom, hogy mindez csak a máz. Hiszen ember és ember között tehetünk-e különbséget? Erény vagy fogyatékosság megkülönböztethet-e másokat tőlünk? Nem hinném. Hatodik éve gondolom ezt így, hatodik éve járok kedd esténként a Hegyhát útra, ahol vacsora után jóllakottan, lefürödve, pizsamában várnak a színjátszóim. Sikerült a hétköznapok szintjére emelni az együttléteket, s talán ez a legnagyobb eredmény: prekoncepció nélkül köztük lenni.
Valamennyi előadásunk a csoportról szól. Az életükről. Összezártság, hiány, vágyódás, közösség – a leggyakoribb témáink. Első sikerünket egy népmese fűzérrel értük el, ám legmaradandóbb előadásunk a ’Kell egy csapat!’ című kispályás komédia volt. (Azóta is a jelmondatunk a cím.) Ami másoknak szórakoztató, érdekes, különleges, az a csoportnak hatalmas, maradandó élmény. A fiatalok a fesztiválokat szeretik legjobban – főleg az ottalvósokat -, míg jómagam a próbafolyamatot teszem első helyre.
Mert hogyan is készül egy bemutatónk? Az ’Apakerső’ jól példázza működési formánkat. Kell egy alaptéma: a szülő hiánya. Anya? Túlságosan fájdalmas. A diákotthonban az egyetlen tabu. A vágyak első helyén messze-messze az anya áll: megtalálni, találkozni, elképzelni, szeretni, szeretve lenni általa. Az anya-témát nem lehetett színpadra vinni – sérülések nélkül. Maradt az apa. Hiszen jómagam is apapótlék vagyok, egy minta – hjah, kérem! –, így emellett döntöttem. (Ebben mindig egyedül döntök.) Aztán következik a forgatókönyv vázlatának szerkesztése. Elsőként a karakterek. Ahányan szereplő, annyi szerep – ez egy alap. Néhány éve mindenki maga találhat magának karaktert, nevet, tulajdonságot, s mindent, ami egy szerephez kell. Ki lesz ki ellen? Ki kivel van? Saját életüket menthetik így át a játékba, úgy, hogy a játék játékosan segítsen. Önismeret. Persze, akit védeni kell, azt megvédem. Elvileg főszereplőnk sosincs, de mindig akad egy felemelkedni vágyó, akit fel kell emelni. Ez a szerepem: segíteni. Így történt, hogy az ’Apakereső’ főhőse Krisztián lett, a vézna, kisnövésű kamasz. (Ahogyan a ’Kell egy csapat’ Böbéről szólt, a ’Süsü „B”’ Misiről és így tovább.)
Maga a próbafolyamat – két-három hónap – nagyobb részt értelmezésből áll, egy kis szelet a színpadra állításról, s egy még kisebb szelet a tanulásból. (Mindig tanulnak valamit, az ember nem is gondolná, hogy melyek a hiányosságaik, s melyek az érdeklődési köreik.) A darab gyakorlatilag sosem készül el. Hiába a megírt szövegkönyv, a csapat nagyobbik része elég felületesen használja, azaz: nem képes megtanulni. A vezérvonal van csak, s jómagam, aki valamennyi előadás szereplője is vagyok. (Így a zsűrik célpontja, hahaha…) Az eleje és a vége állandó. De hogyan jutunk el addig? Ez mindig meglepetés – alkotónak és közönségnek egyaránt. Hogy példát is említsek: a fiú és a lány szerelmesek, így a darabban is szerelmeseket játszanak. Majd szakítanak, így a darabban is különválnak. A színpadon, az előadás kellős közepén. A többi játszónak ez természetes, hiszen ők ketten tényleg szakítottak, hogy játszhatnának szerelmest! És különben is, a végén úgyis azt mondja a Géza, hogy én leszek a világ legjobb apukája! A finálé megoldott, a közjáték alakítható. (Ahogyan az élet?)
És sok hasonló, olykor meglepő, izzasztó, de maradandó élményt éltem már át velük. Színpadon, s színpadon túl. Talán nemes feladatnak is mondhatnám, vagy missziónak, ahogy foglalkozom velük. Pedig semmi különleges nincs bennünk. Sem a feladatban, sem a játszókban, sem a tanárban. Egy vagyunk a sok ezer közül, némileg alacsonyabb intelligenciával (játszók), némileg nagyobb empátiával (tanár), s némileg nagyobb összetartással (a csoport). Se több, se kevesebb. Nyugodtan ki lehet próbálni, fájni nem fog, ellenben hat. (Hasonló gyerekekkel teli otthonok mindenhol megtalálhatóak.)
A férfi a börtönben, a hajléktalan nő az utcán, a kukás, az utcaseprő, a kéregető anya, az árokásó – a Hegyhát Színpad tagjai húsz év múlva. (Kevésbé optimista jövőkép.) Szomorú erre gondolni: mi lesz velük? De az biztos, hogy sohasem felejtik el azokat az éveket, amiket színházcsinálással töltöttek.
Örök emlék – mondta Böbe.
(Neki legyen igaza.)
megjelent a Játékosban
